Olvastam a napokban egy szabadkai könyvkötővel készült interjút, amelyben a mester arról mesélt, hogy az újgazdagok körében érdekes divat ütötte fel a fejét. Azt a látszatot szeretnék ugyanis kelteni eme pénzemberek, hogy műveltek és áldoznak a kultúrára, s ennek tárgyi bizonyítékaként keskeny oldalú kartondobozokat „öltöztetnek fel” a könyvkötővel, mégpedig olyan borítással, amely harmonizál a megrendelők nappalijának színvilágával. Centiben adják ki a könyvkötő mesternek a munkát, ugyanis a lakberendezőjük úgy határozza meg, hogy az adott polcon mondjuk harmincöt centinyi könyvnek látszó tárgy mutatna a legideálisabban, a gondosan megtervezett enteriőr részeként.
Ezzel a színegyeztetéssel még nem is lenne bajom, elvégre mindenki úgy rendezi be az otthonát, ahogy az neki a leginkább tetsző, illetőleg ahogy az anyagi lehetőségei engedik, hanem ez a mérhetetlenül bugyuta hozzáállás keserít el. Valóban ott tartunk, oda csúszott a társadalmunk, hogy a betűk, a könyvek, a kultúra helyett akár üres dobozok is megteszik?!
Lévén, hogy bizonyos értelemben a testünk héj, mely arra hivatott, hogy valami magasabb rendű matériával legyen kitöltve, kinek-kinek lelke rajta, hogy mit hurcol magával az élet két végpontja között. Egy szikrányi fényt, amely teremtőerőként újra s újraéled, vagy odvas feketeséget, amelyben csak megbúvik a szív, akár ökölnyi széndarab egy üres cipősdoboz mélyén.
