– Aratókés, ezt a szót kell leírnod. Rovásírással – mondta a tanítónő. Ő meg nem értett semmit. Mi az az aratókés? Sosem hallott róla. És milyen írás? Rovásírás. Nem tudja, milyen az. Magyarul tud írni, de azt is csak alig egy éve. Egy évvel ezelőtt ismerkedett meg a magyar írott betűkkel. Azokat is nehezen formálta, még most is folyton másként kanyarítja az a betűt, kidugott nyelvvel koncentrál arra, hogy ne lentről felfelé, hanem felülről induljon el a keze lefelé. Sokszor szóltak rá, hogy nem jól kanyarít. És ha külön el is készült egy-egy betűvel, akkor meg nehezen kapcsolódtak össze. A mai napig nehezen kapcsolódnak össze.
Az elé tett papíron pedig most csupa olyan jel volt, amit nem látott azelőtt. És azt mondják, hogy ez írás? Ezek a jelek nem hasonlítottak azokra, amelyeket ő ismert. Nem is ismerhette, hiszen még csak másodikos. A rovásírással való ismerkedést csak ötödikes korukban kezdik az általános iskolákban. Neki azonban ezt azon a napon kellett elkezdenie, amikor a napköziben megráncigálta a társa kapucniját. Nem állították sarokba, nem szóltak rá, nem fenyegették meg azzal, hogy a szüleit behívják és jól elpanaszolják nekik, hogy milyen rendetlenül viselkedett. Nem. Ezek helyett ott volt ez a papír, rajta a kacifántosabbnál kacifántosabb jelekkel, amiket le kellett másolnia. Az aratókés szó lemásolása volt a feladat – rovásírással. Bő egy évvel ezelőtt, amikor írni tanultak, akkor is másoltak. Vonalakat húztak, egyeneset, ferdét, csigaház-szerűeket. Eszébe jutott, hogy mennyire nem szerette. Nem állt rá a keze. Nehezére esett az ujjai között tartania a ceruzát. Ha túl erősen szorította és erősen nyomta a papírra, akkor a papír kiszakadt. Ha gyengébben akarta fogni, akkor meg kicsúszott a kezéből a ceruza. És ott vannak még azok a vonalak is a füzetben! Nem mindegy, hogy melyik vonalon kezdi és melyiken fejezi be. Figyelni kell arra, hogy melyik betűt kell egészen lefelé húznia, melyiknek kell kalapot vagy hurkot rajzolni, melyiknek kell szép kerek hasat rajzolnia. És ezek a jelek meg még annál is furcsábbak.
– Remek, végre egy pedagógus, aki kreatív és ilyen ügyes módszerrel csitította le a civakodó diákokat! Egyébként is a hagyományunk, történelmünk, nyelvünk része a rovásírás. Ha már büntetni kell, milyen jó ötlet éppen hagyományőrzéssel tenni ezt. Meg egyébként is, akár büntetéstől függetlenül is érdemes olykor ilyen jópofa feladatokat adni a gyerekeknek, biztosan izgalmasnak találnák. Hogy a politikához lenne köze? Ugyan már! A gyerekeknek ez csak egy rejtvény, titkosírás, még élvezhetik is – lelkendezett egy anyuka, amikor meghallotta, hogy a rakoncátlan gyereket rovásírás gyakorlásával büntette meg a napközis tanár.
Az ő anyukája valószínűleg nem így gondolta, mert a feje felett vitatkoztak a tanítónővel, hogy ez politikai húzás és az iskolában márpedig tilos a politizálás. És ne mondja a kedves tanár, hogy nem az, mert egyes települések nevét is az a bizonyos párt íratta ki rovásírással. Jól tudja ő, hogy kikhez köthető a rovásírás használata! Hát a gyerekeken keresztül akar kampányolni? Az meg, hogy a tanár szerint a gyereknek nem ártana otthon is olvasgatnia a lapot, külön felháborította. Szerinte egy nyolcéves gyerek számára nem pont ez a megfelelő büntetés. Meg egyébként is a rovásírás csak ötödikes tananyag. És milyen pedagógiai módszer a hagyományt a büntetéssel összekötni?
De ő mindebből nem értett semmit. Csak arra gondolt, hogy ha legközelebb meghuzigálja az osztálytársa kapucniját, akkor majd azt mondja a tanítónéninek, hogy inkább állítsa a sarokba.
