Nem sokat tudtam és értettem a politikából akkor, amikor a legnehezebb napokat éltük. Mindent utólag értettem meg, abban az időben, amikor jött egy ember, akire a környezetemben mindenki felnézett. Akinek mindenki hitt, akinek gondolatai erőt adtak a legelkeseredettebbeknek is. Érezte és tudta, motiválni kell a népet, elhitetni vele, hogy ő is számít, rá is szükség van a mindennapokban ahhoz, hogy mindannyiunknak jobb legyen.
Arra a kérdésre keresem a választ a mai napig, miért veszítette el a hitét rögtön mindenki, abban a pillanatban, amikor dr. Zoran Đinđićet meggyilkolták. Miért, amikor gondolatai a mai napig élnek, amikor pontosan arról beszélt, nem egy emberen múlik minden, a rendszernek működnie kell nélküle is. Ő hitt a népében. A nép nem hitt magában. Miért ragaszkodtak ennyire egyetlen ember fizikai valójához, miért nem hittek abban, miért nem hiszünk abban, hogy életfelfogása segíthetne bennünket úgy is, hogy ő ma már fizikailag nincs közöttünk?
Amikor aforizmáit kezdtem gyűjteni, rájöttem, ő tulajdonképpen néhány mondatban elmondta azt, ami előre kellene, hogy vigyen bennünket. Egy oldalon elfér mindaz, amibe kapaszkodhatnánk, nem egy felsőbb célért, hanem magunkért, a gyerekeinkért. S nem kell ezeken a gondolatokon sokat időzni, egyszerűen élni kell őket. Mindenkinek a maga módján.
Ha ezeket a gondolatokat most szépen egymás alá rendezve átolvassuk, rájövünk, mindezekből ma Szerbiában semmi sem vonatkoztatható ránk. Kivéve talán ezt az egyet:
„Ha ma nem aratunk sikert, annak az egyedüli oka mi vagyunk.”
Merítsenek erőt a gondolatokból, hátha legalább a saját házunk táját sikerül rendeznünk.”
„Nincs alvás! Nem lehetnek Önök világelsők úgy, hogy közben alszanak. Aludjanak 5-6 órát. Minek többet? Majd alszanak, ha nyugdíjasok lesznek. A nyugdíjasok alhatnak. Ha nem nyugdíjasok, ne aludjanak. Jót tesz az alakjuknak is. Nincs szombat, vasárnap, ünnepnap. Ha egy nagy célt akarnak elérni, nincs ünneplés. Nincs évi 170 ünnepnap Szerbiában. Majd ünneplünk, ha győztünk. Nem nyerhetünk meccset úgy, hogy közben az edzéseket végigünnepeljük.”
Mást sem teszünk az elmúlt években, csak szabadságra megyünk, ünnepelünk, hosszú hétvégéken esszük és isszuk el azt a pénzt, amit a banktól igényeltünk, mert a tisztességes munkánkat nem fizette ki a munkaadó.
„Olyan Szerbiát akarunk, ahol elegendő lesz szorgalmasan és kitartóan dolgozni ahhoz, hogy megvalósíthassák az álmaikat és vágyaikat. Ahol mindez csak önöktől függ majd, a saját szorgalmuktól, és ahol a rendszer az önök oldalán áll.”
„Ahhoz, hogy az embereink ne távozzanak a világba, a világot kell elhozni ebbe az országba.”
Az elmúlt húsz évben – ugyan pontos adataink nincsenek – összesen mintegy fél millió ember távozott az országból, mert nem tudott boldogulni, munkát találni.
„Mi vidám nép vagyunk, de tiszteljük a pesszimizmust, mert előkelőnek tartjuk és felment a felelősség alól.”
A pesszimizmusról, felelősségről szóló gondolata az egyik legerősebb gondolat a számomra. Naponta többször szembesülünk ezzel az embertípussal – önmagunkkal.
„A mottó, ami hajt engem, a következő: soha ne add fel. Amikor előzni kezdesz, lépj rá a gázpedálra. Tedd azt, amiről azt gondolod, hogy helyes, ne pedig azt, amit a többség támogat majd.”
„Nem vagyok elégedett a változások gyorsaságával, mert nálunk nem kapcsolódott be ebbe a változásba elegendő ember. Sokan megfigyelőként viselkednek egy olyan mérkőzésen, ahol maguk is játékosok.”
Mit szólna ma Đinđić, hányan adnak bele mindent a játékba? Elégedett lenne-e az az ember, akiben olyan nagyon bíztunk?
„Becsapottnak csak azok érezhetik magukat, akik azt hitték, hogy a politikai demokrácia érkezésével automatikusan gazdasági jólét is érkezik.”
„Szerbiában még mindig veszélyesebb rendőrnek vagy bírónak lenni, mint bűnözőnek.”
Szerbiában ma összesen mintegy negyven szervezett bűnözői csoport létezik.
„Minden országban van kóró, csak Szerbiában ezt a kórót öntözik.”
Ezt a kórót ma Szerbiában jobban öntözik, mint az elmúlt tíz évben bármikor.
„Ha valaki azt hiszi, hogy megállítja a törvények betartását azzal, hogy engem eltávolít, akkor nagyot téved, mert nem én vagyok a rendszer. A rendszer továbbra is működik majd, és senki sem kap amnesztiát az elkövetett bűnei tükrében, akkor sem, ha eltüntet egy-két állami tisztségviselőt” – 2003. február 21. Politika, nyilatkozat az őt ért támadás kapcsán.
Sajnos úgy tűnik, Đinđić vagy túlságosan bízott a népében, munkatársaiban, vagy túlságosan naiv volt.
„Ne azon gondolkodjunk, mit szeretnénk 2002-ben. Arra gondoljunk, mit szeretnénk 2050-ben, amikor már halottak leszünk. Azt szeretnénk-e, hogy olyan eredmények maradjanak utánunk, amelyekre a gyerekeink büszkék lesznek, vagy eredménytelenek maradunk és ezt a gyerekeink szégyellni fogják. Mi ma, akarjuk vagy sem, a saját emlékművünkön dolgozunk. Azon lesz egy felirat: ez a generáció húzta ki az országot a válságból. Vagy: jelentéktelenek és haszontalanok voltak.”
Egyelőre az utóbbi az esélyesebb. Jelentéktelenek és haszontalanok vagyunk.
