Az idei áprilisi–májusi időszak dunai vízállásának alakulását minden bizonnyal külön leckeként fogják taglalni a vízügyi tankönyvek. A vízállások megfigyelésének és mérésének körülbelül két évszázados történetében aligha találkozunk olyan évvel, melynek során ebben az időszakában a nívógram a duzzasztott folyószakaszokra jellemző nyugalmat mutat. Álló hónapja – horgászterminussal élve – feszített a víztükör, mégpedig a hullámtér küszöbén.
A meteorológusok meg a kultúrmérnökök ezzel a jelenséggel mint egyedülállóval minden bizonnyal elszórakoznak, és alaposan kielemzik, hogyan történhetett. De még mielőtt kicentizve és számtani műveletek sorával fűszerezve tálalnák elénk, már most leszögezhető, hogy az égiek az idén jókora árvíztől kíméltek meg bennünket. A télben ennek veszélye még igen nagy volt, hiszen a hóvízkészlet csúcsértéke a vízgyűjtő terület hegyvidéki részén bőven meghaladta a 16 köbkilométert, tehát több mint kétszerese volt a sokéves átlagnak. Az ekkora hóvízkészlet mindeddig szabályszerűen vastag vízréteggel borította be a hullámteret az évnek ebben a szakaszában. Az évszázados gyakorlattal ellentétben az idén csupán azért alakult – legalábbis eddig – másként, mert a hóvízkészlet fogyatkozása és a víztömegek főmederbe érkezése jó ütemben történt, és rendkívül kedvező időjárási feltételek mellett vették útjukat errefelé.
Ha visszapergetjük a közelmúlt filmkockáit, és a történeseket a mikor/mennyi tükrében szemléljük, megállapíthatjuk, hogy az alpesi hótömegek leolvadása és a főmederbe érkezése idején a vízgyűjtő területen bő két héten át mérsékelten meleg és kifejezetten aszályos időjárás uralkodott. Az alacsonyabb, az ezer méterig terjedő tengerszint feletti magasságok hóvízkészlete ekkor fogyott el. Ahhoz, hogy ne alakuljon ki kifejezetten erős és magas árhullám, nagy mértékben közrejátszott, hogy a Kárpátok és az Alpok hóvízkészlete nem indult, és nem is érkezett egyidejűleg a Dunába. A Közép-Duna vízszintjét cifrázó, a Kárpátok felől érkező bal parti mellékfolyók – Morva Vág, Garam, Ipoly – nagyjából egyidejűleg rohamoztak. A jobb parti mellékfolyók – Rába, Dráva – pedig akkor pörögtek fel, amikor a kárpátiak már kiadták mérgüket.
A Felső-Dunán ezekkel a történésekkel párhuzamosan egy másik jelenségnek lehettünk szemtanúi. Míg a folyó felső szakaszán működő duzzasztók üzemeltetése őszidőben tájainkon kisvízre érkező mesterséges árhullámokat eredményez, most éppen ezeknek a létesítményeknek tulajdonítható, hogy a közép-dunai árhullámok után nem loholt egy-két felső-dunai is. A bajok akkor szoktak bekövetkezni tájainkon, amikor a felső-dunai árhullámok ránőnek az előttük haladó közép-dunaiakra. Az alpesi víztömegek szakaszolt visszatartása most minden bizonnyal árcsillapító hatást fejtett ki. Ennek, valamint az időjárás jóindulatának köszönhetően történt, hogy az Újvidéknél mért adatok alapján összeállított nívógram olyan békésen fest, mintha lusta tározótóból meredezne a léc. A Duna pedig a hullámtér küszöbén torpant meg.
Futólag mondjuk, hogy a bezdáni vízmérőn másként alakultak a dolgok, ott kifejezettebbek voltak a vízszintingadozások. Ez azonban csupán a két helyszín szelvényével, és a meder morfológiájával magyarázható, valamint annak a következménye, hogy a Dráva vizei Bezdánnál nem fejtenek ki hatást, Újvidéknél viszont igen.
A közeljövőbe tekintve – mert továbbra is a küszöbön a Duna –, figyelembe kell venni, hogy a hóvízkészlet most már csupán három köbkilométert tesz ki, és kizárólag a kétezer méter feletti régióban van belőle. Ez már nem hat fenyegetően. És az a Felső-Dunán kialakult árhullám sem tűnik komolynak, amely hetven-nyolcvancentis vízszintemelkedést eredményezett, hiszen két nap alatt kifulladt. A Közép-Dunán már háromnaposra nyúlt ki, és negyven-egynéhány centisre laposodott, Újvidékre ma-holnap érkezik, tetőzési szintje várhatólag az idei legmagasabbal egyenértékű lesz. Ide kívánkozik: az árvízveszély(ek) elmúltára utal, hogy a Vaskapu tározótavában – a hosszan tartó apasztást követően – egy héttel ezelőtt visszaállították a standard telítettségi szintet.
