A szlovén egyetemisták is szolidaritást vállaltak a szerbiai hallgatókkal – olvastam a minap. Előzőleg a zágrábi fiatalok támogatták meg hozzáállásukat, miután a belgrádi, niši, kragujevaci, bori és szabadkai karok is szolidaritásukról biztosították az újvidéki egyetemistákat: az utolsó információk szerint öt hazai állami egyetem 58 kara csatlakozott a fiatalok által kezdeményezett blokádhoz, de számos gimnázium végzősei is kiálltak a sorstársaik mellett. Tanáraik, professzoraik is mögéjük álltak a jövőjükért vívott harcban. De szolidaritást vállaltak velük a gazdák is, amikor ételt és italt vittek az egyetemeken tartózkodó fiataloknak. Követeléseiket támogatták az ügyvédek is, amikor pénzadománnyal segítették a kitartásukat. És nem utolsósorban a szüleik, rokonaik, testvéreik is, amikor egyként vonultak és vonulnak az utcára a 15 perces megemlékezésekre. Hogy csendjükkel alátámasszák: szolidárisak az áldozatok családjával, és felelősségre vonást követelnek az újvidéki vasútállomáson történt tragédia ügyében. Annak érdekében, hogy a jövőben ne történhessen meg hasonló eset, és olyanok vezessék az országot, akik felelős döntéseket hoznak.
Egy évvel ezelőtt biztosan nem így kezdődött volna a szolidaritás nemzetközi napja alkalmából papírra vetett jegyzet. Az elmúlt időszakban azonban még annál is sűrűbben hangzik el körülöttünk a szó, mint amilyen gyakran megszólaltatja a fogalmat a modern kor. Egykoron nagyszüleink számára a szó mai formája ismeretlen volt: ők inkább a segítőkészséggel, alázatos odaadással, önzetlenséggel vagy együttérzéssel fejezték ki a lényegét, de ismerték az összetartás, a bajtársiasság és a közösségvállalás érzéseit is. Legtöbbször az embertársuk iránt érzett felelősséget jelentette számukra, amely cselekedetre sarkalja az egyént. Így említették, amikor nagymama akkor is vitt egy tál meleg levest a szomszédban nevelkedő öt gyermeknek, ha nagyapának nem jutott. Amikor a szomszéd akkor is segített megjavítani a szekér törött kerekét, ha arra a kocsira soha nem volt szüksége. Vagy amikor a kisdiák akkor is súgott a padtársának, ha végül ő kapta a karót a szigorú tanártól.
Nagyszüleink, bár nem ismerték a szó mai formáját, az általa jelölt jelenséget mégis erényként kezelték. Ezt az erényt próbálják a szociológusok is megfogalmazni, amikor a szolidaritást olyan cselekvésre ösztönző közérdekként definiálják, amellyel „a meglévő közösség ösztönösen vagy tudatosan korlátoz bizonyos egyéni vagy csoportérdeket, hogy kölcsönös kötelesség- és segítségvállalást hozzon létre a közösségen belül vagy más közösségekkel”. Suha Nikolett antidiszkriminációs szakértő szerint „a szolidaritás nem csupán divatos, légből kapott kifejezés, hanem alapérték, amely nélkül a társadalmunkat és az országunk államformáját sem nevezhetnénk demokratikusnak”. Ennek jelentőségére kívánta felhívni a figyelmet az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) is, amikor 2005-ben december 20-át a szolidaritás napjává nyilvánította. A Millenniumi Nyilatkozat szerint a szolidaritás a 21. század alapelveként kezelendő – írja a Wikipédia.
És valóban széleskörűen elterjedt a szó értelmezése. A modern korban szolidaritást vállaltak a férfiak a nőkkel, a tanárok a diákokkal, a szülők a gyerekeikkel. De szolidárisak vagyunk a romákkal és különböző kisebbségi csoportokkal is. Szinte követelménnyé vált, hogy elfogadjuk a különböző szexuális beállítottságúak életvitelét, és együtt érezzünk a saját identitásukat keresőkkel is. A globalizációval elvárássá vált, hogy mindenki mindenkivel és mindenben szolidáris legyen, azaz megszületett a jelenség liberális értelmezése. Jelenleg pedig valahol ott tartunk, hogy ha netalán nem is egyezik a felfogásunk, életvitelünk a sokszor kisebb csoportosulások által szajkózott „értékekkel”, akkor is követelmény, hogy magunkévá formáljuk azokat. A szolidaritás szélsőséges értelmezése így formálja a többséget kisebbséggé, a kisebbséget pedig hatalommá.
Ezt a jelenséget nevezi Sik Domonkos, a Magyar Tudományos Akadémia doktora „a szolidaritás válságának”. A szakember szerint ezen felfogás elsősorban az Európai Unióban erősödött meg, ahol „explicit törekvések irányulnak a nemzetállamok meghaladására”. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a migrációkkal és a határokon átívelő interakciókkal épp a szolidaritás alapjaként meghatározott kis közösségek „korlátozó szabályai” tűntek el a társadalmi meghatározásából, és így önmaga lényegét vesztette el a fogalom. A szociológus szerint aggasztó tendencia, hogy a globális krízisekben a kérdésessé vált szolidaritásra elsősorban a demagóg, populista politikai erők reagáltak, amelyek gátlástalan haszonszerzés céljával felerősítették a válság idején megjelenő félelmeket és szorongásokat.
A végsőkig feszített nyomásgyakorlás pedig rendszerint ellenhatást vált ki a társadalomból. Napjainkban a „moralitás és a szolidaritás megújítása csakis az állampolgárok önálló cselekvéseinek eredményeként képzelhető el” – vélik a társadalomkutatók. Rámutatnak arra is, hogy a demokratikus megújításra törekvő mozgalmak „a pártpolitika civil társadalom felőli kritikájára törekszenek” a direkt demokrácia gyakorlatát alkalmazva. Így próbálják ellensúlyozni a képviseleti demokráciát, amely szerint az eljárók egy intézményrendszeren belül rendelkezhetnek. A direkt demokrácia gyakorlói viszont közvetlenül élnek elidegeníthetetlen állampolgári jogaikkal.
Ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy mi is az összefogást és sorsközösséget vállaló egyetemistáink plénuma? A fiataljaink olyan nem formális hallgatói képviseleteként határozták ugyanis meg, amely a direkt demokrácia elvei alapján tevékenykedik az általa szervezett gyűléseken. A plénumokon határoztak a karok munkájának szüneteltetéséről annak érdekében, hogy felelősségvállalásra szólítsák fel az állami vezetőket. Ezeken a gyűléseken fogalmazták meg a követeléseiket, fejezték ki elképzeléseiket a jövőjükről. És itt határozták meg azokat az eszközöket is, amelyekkel tudatosan haladnak a céljuk felé. Kihasználják ugyanis a globalizáció erejét arra, hogy a 90-es években lázadó szüleikkel ellentétben ne kelljen fizikailag szembesülniük az intézményrendszert pártolókkal. Hisz gondoljunk bele: miért kellene meggyőzniük az állam képviselőit a céljaikról, ha módjukban áll meggyőzni a világot az ország vezetésének működésképtelenségéről?
A direkt demokrácia nehezen születik, de ha életre kel, megállíthatatlan – vélik a társadalomkutatók. Akik épp az ilyen mozgalmakban látják a szolidaritás válságának megoldását. Ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy a megoldáshoz kizárólag a direkt, valamint a képviseleti demokrácia egyensúlya vezet. „Egyrészt a civil mozgalmaknak anélkül kell a direkt demokratikus keretekre támaszkodniuk, hogy elutasítanák a képviseleti logikát, másrészt a politikai pártoknak oly módon kell megújulniuk, hogy a direkt demokratikus közösségekben formálódó döntéseket becsatornázzák saját stratégiájukba” – véli Sik Domonkos. Hozzáteszi: „ennek hiányában aligha várható azoknak az új szolidaritási formáknak a meglelése, melyek talaján a globalizálódó nemzetállamok gazdasági és politikai intézményeiket megújíthatnák”.
Talán itt lenne az ideje, hogy visszatérjünk az említett morális alapokhoz, és hogy szélesebb értelmezésben ugyan, de a szolidaritásra ismét erényként tekintsünk az elvárás helyett. Így talán azt is jobban megértenénk, amit az egyetemistáink művelnek. És mi is tudnánk azon az úton haladni, amely kivezetné közösségünket a szolidaritás válságából.
Nyitókép: Pixabay
