Miért?

Amint beköszönt a tél, vidékünkön szinte szabályszerűen kisebb-nagyobb robbanásokat hallani városszerte. A petárdázás hagyománya és jelensége ugyan számos kultúrában jelen van, mégis talán ezen a tájon a legjellemzőbb, a petárda használata kortól független, még akkor is, ha azt különböző jogszabályok tiltják. A durrogtató nemcsak az éjszakában, hanem nappal is a kabátzsebében rejtőző rudacskákért nyúl, tüzet csiholva kettőt csattint öngyújtóján, talán óvatosan szét is néz, majd (jobb esetben) a távolba veti miniatűr robbanószerkezetét, és vár. Esetleg jókat kuncog, ha valaki megijed, ha a madarak szétröpennek, ha a kutyák, macskák elszaladnak a robbanás hangjától. Pedig ebben semmi vicces nincs!

A petárdázás többféle érzést és reakciót válthat ki a használónál és az elszenvedőnél, a szórakozástól kezdve a veszélyekkel és káros hatásokkal kapcsolatos aggályokig. Az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés azonban, hogy miért használják ezt egyáltalán az emberek, és mi az, ami évről évre újra és újra arra ösztönöz egyeseket, hogy megvegyék és meggyújtsák a rudacskákat akkor is, ha ennek súlyos következményei lehetnek?

A petárdák használatának talán az egyik legfőbb oka az a több évszázados hagyomány, ami különféle kulturális, szórakoztató és rituális célokat szolgál. A rudacskák szülőatyja, a kelet-kínai származású Li Tien a 7. században alkalmazott először robbanószerű anyaggal töltött bambuszrudat az akkori minisztert üldöző szellemek elriasztására. Li Tien meglátogatva Liuyang városát, látva az emberek szegénységét, tűzijátékot rendezett. A monda szerint ezt követően az emberek békében és jómódban éltek. Még templomot is emeltek a petárda alapítójának tiszteletére, születésének helyén pedig 1370-től tartanak évente tisztelgő megemlékezéseket, áldozatot mutatnak be szobra előtt. A tűzijátékok bölcsőjében több mint ezer tűzijátékgyár 3700-féle petárdát állít elő, amiket több száz országban értékesítenek.

Az antropológia szerint az ember egyik legfontosabb képessége, hogy tud és akar tüzet csiholni, ezért nem meglepő, hogy ma is sokan szeretjük nézni a ropogó tüzet, legyen az a kandallóban, a tábori farakáson vagy a rostélyozóban. Ugyanígy élvezzük a tűzijáték pompáját, a hangokkal kísért tüzet. A petárdázás izgalommal tölti el az embert, melynek biológiai magyarázata a dopaminhormon felszabadulása, az adrenalinszint-emelkedése. A robbanások hangja olykor felszabadító érzést kelthet, ami a feszültség oldásához kapcsolódik. Hozzá kell tenni, hogy ez csak akkor izgalmas, ha számítunk is rá, mint ahogy az a szervezett tűzijátékoknál lenni szokott, ugyanis minden természetes lény menekül a váratlanul bekövetkezett hangoktól, akárcsak a tűztől. Egyedül a robbanást gerjesztő személy tudja, hogy mi következik, másokat pedig legjobb esetben csak megriaszt.

A petárda története egyébként nemcsak a szórakozásról szól, hanem a harcászat és a haditechnika fejlődésével is szorosan összefonódik. A hadseregek ki is használják azt a pszichológiai hadviselést, amit ezek a kis rudak magukban rejtenek: a kiszolgáltatottság érzését és a kiszámíthatatlanul robbanó hangok okozta stresszt és sokkot.

Vidékünkön, de talán máshol is, kortól függetlenül jelen van a versengés, főleg, ha csoportos petárdázásról van szó. Gyakran a társadalmi kapcsolatok része lehet, hogy ki milyen rudacskával tud nagyobb robbanást elérni, így adva lehetőséget arra, hogy kitűnjenek vagy elismerést kapjanak, így az ijesztő petárdák identitást is formálhatnak, és a csoporthoz való tartozás érzését is biztosíthatják.

A közösségi és a klasszikus médiának hála nem kell orvosi szaklapokat olvasgatnunk ahhoz, hogy ismerjük a petárdázás felhasználóira és a hangok elszenvedőire vonatkozó veszélyeit: az autizmussal együtt élők, az állatok, az idősek és csecsemők egyaránt gyötrődnek a hirtelen robbanások hallatán, a gyújtogatók pedig fizikai sérüléseket szerezhetnek és okozhatnak a környezetükben tartózkodóknak.

Az olcsón és könnyen beszerezhető robbanóeszközökről még akkor sem mondanak le egyesek, ha tudatában vannak a használati kockázatoknak, és a híradókban folyamatosan megjelenő petárdabaleseteknek.

Nemrégiben például egy olyan helyen robbantak petárdák, ahol az ember a legkevésbé számít rá: egy bölcsődében. Az eset során egy kétéves kislány meg is sérült. Mint később kiderült, a hatodikos tanulók egy csoportja három nagyobb petárdát ragasztott a bölcsőde öt centiméter vastag, PVC-ből készült homlokzatára, a robbanás következtében pedig 20 centiméter átmérőjű lyuk keletkezett a falon.

Hogy mikor fog a társadalom veszélytelen és zajszennyezés nélküli alternatívát találni ennek az izgalomnak a helyettesítésére, az a jövő titka, ugyanis a közösségi normák megváltozására, a tudatosabb fogyasztói magatartásra és a szigorúbb szabályozásokra az eddigi tapasztalatok szerint aligha számíthatunk. Kérdés, hogy kaphatóak lesznek-e az újdonságra azok, akik a klasszikusat szeretik.