A különböző okoseszközök az elmúlt években szinte észrevétlenül váltak az életünk részévé, jóformán mindnyájan használunk közülük legalább egyfélét. Az okostelefonról ma már azt is elmondhatjuk, hogy az énünk részét, a karunk meghosszabbítását képezi. Már régóta nemcsak telefonálásra és üzenetküldésre használjuk ezeket az eszközöket, hanem rajtuk tároljuk a fényképeinket és videóinkat, rajtuk keresztül kapcsolódunk a világhálóra, és szerzünk információt bármiről, na meg ezeken használjuk azokat az alkalmazásokat, amiknek többnyire a személyes adatainkat, fontos jelszavainkat is megadjuk. Nem csoda, ha többségünk pin-kóddal, ujjlenyomat-olvasóval vagy arcfelismerővel igyekszik ellehetetleníteni az illetéktelenek hozzáférését, ahogy az sem, hogy egészen elveszettnek érezzük magunkat, ha egy időre nélkülöznünk kell a telefonunkat.
A nomofóbia az attól való irracionális félelmet jelenti, hogy elveszítjük a mobiltelefonunkat, vagy legalábbis egy időre nélkülöznünk kell azt. Az okostelefon mára több pusztán használati eszköznél. Lehetővé teszi számunkra, hogy bármikor bárkivel kapcsolatba lépjünk, és egyúttal azt is, hogy mi magunk is elérhetőek legyünk a nap 24 órájában. Mennyivel nyugodtabban végzi az ember a dolgát, ha tudja, hogy baj esetén azonnal értesítik, nem igaz? Ahogy az is megnyugvást hozhat, ha tudjuk, hogy bárhol, bármikor hívhatunk segítséget, ha bajba jutunk. Az okostelefonok emellett az információhoz való hozzáférést is hihetetlen mértékben megkönnyítették. Bárhol, bármikor utánanézhetünk a dolgoknak, akár utazás közben is értesülhetünk a világ híreiről. Dolgozhatunk, tanulhatunk, új ismeretségeket köthetünk – mindezt úgy, hogy le se vesszük a tekintetünket a telefon képernyőjéről.
Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy induláskor leellenőrizzük, eltettük-e a telefonunkat, ahogy abban sem, ha nem tudjuk, mihez kezdjünk nélküle például egy hosszabb vonatút során. Megszoktuk, hogy az eszünkbe ötlő gondolatokat azonnal digitális formába öltjük: bepötyögjük, rákeresünk, utánanézünk, leellenőrizzük. Ha meg váratlanul lemerült a telefonunk, csak ott ülünk a jobbnál jobb ötleteinkkel a fejünkben, és nem tudjuk, mihez kezdjünk velük. Fölhívni se tudunk senkit, ahogy minket sem fognak elérni, ha szeretnének. Akár több órára is jelentéktelenné válunk: olyasvalakivé, aki nem fontos, aki kimarad a világ körforgásából, aki átmenetileg megszűnt a társadalom tagja lenni, hiszen globalizáció és információs társadalom ide vagy oda, most csak néhány órás késéssel tudjuk meg a legújabb történéseket. Ráadásul kellemetlenül is érezzük magunkat, hiszen rajtunk kívül mindenki zenét hallgat, telefonál, vagy elmélyülten simogatja az érintőképernyőjét, mi meg nem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal, mit csináljunk a kezünkkel, hova nézzünk, hogy ne tartsanak minket a bolond utastársnak, aki miatt már alig várják, hogy leszállhassanak a vonatról.
Nem mindig egyszerű eldönteni, hogy a telefonunkhoz való ragaszkodás még az egészséges szinten marad, vagy már nomofóbiáról van szó. Érezhetjük magunkat elveszettnek az okostelefonunk nélkül, és hiányozhat az általa nyújtott biztonságérzet, de az igazi problémát az jelenti, ha szorongásos tüneteket, pánikreakciókat vélünk fölfedezni magunkon. Ha minden gondolatunk akörül forog, hogy mi lesz most velünk, a telefonunk nélkül, ha nem bírunk ki egy sorbanállást anélkül, hogy elővennénk az okostelefonunkat, ha még éjszakára se kapcsoljuk ki az internetet és az értesítéseket, nehogy átmenetileg elérhetetlenné váljunk, vagy csak reggel szerezzünk tudomást a legújabb hírekről, akkor érdemes komolyabban foglalkoznunk a telefonunkkal való kapcsolatunkkal.
Bár az okoseszközök, különösen a telefonok a mindennapi életünk alapvető és elhagyhatatlan részévé váltak, ez nem jelenti azt, hogy ők uralkodnak fölöttünk. Az érzelmi és mentális egészségünk megőrzése miatt fontos határokat szabni magunknak, és tudnunk kell félretenni a digitális eszközeinket. Amíg rugalmasan nyúlunk hozzájuk, addig ezek az eszközök valóban minket szolgálnak: megkönnyítik a munkánkat, a szociális életünket, a mindennapok tervezését, a tanulást, miközben ha éppen egy kis kikapcsolódásra vágyunk, arra is lehetőséget nyújtanak.
A probléma ott kezdődik, amikor a telefonunk az identitásunk túlságosan nagy részének válik hordozójává, ezért érthető módon üresnek érezzük magunkat nélküle. Ha nem vagyunk teljesek csupán azért, mert a telefonunk lemerült vagy éppen a nagy rohanásban otthon felejtettük, ha nem tudunk egy bevásárlást, egy kávézós délutánt, esetleg egy estét a moziban eltölteni nélküle, mert folyton arra gondolunk, hogy vajon miből maradunk ki, vajon ki szeretne elérni minket éppen most, vajon történt-e valami izgalmas a világban pont ebben a néhány órahosszában, akkor valószínűleg itt az ideje átgondolni, hogy valóban azt szeretnénk-e, hogy az okostelefonunk ekkora mértékben meghatározza az életünket. Vagy esetleg szeretnénk lazábbra engedni ezt a szoros kapcsolatot, nagyobb szabadságra szert tenni, és a telefonunk nélkül is képessé válni arra, hogy jelen legyünk a pillanatban? Hiszen végső soron nem attól érezzük magunkat üresnek és elveszettnek, hogy nincs nálunk az okostelefonunk, hanem attól, ha nem vagyunk képesek megtölteni az időt önmagunkkal.
Nyitókép: Pixabay
