Nem irigyeltem J. J. Abramsot, amikor újra vállára vette a messzi-messzi galaxis összes terhét, és arra vállalkozott, hogy lezárja a 42 éve folyó Skywalker-sagát. A rendező vallomása szerint maga is nagy rajongója a Star Warsnak, így adta magát, hogy újfent rendezői székbe üljön és kiköszörülje azt a csorbát, amit Rian Johnson a befejező trilógia második részében, a The Last Jedi (SW: Az utolsó jedik) elkövetett a rajongók és a Star Wars-kánon ellen. Mivel kreatív nézetkülönbségek miatt Disney kipenderítette a befejező részt eredetileg megrendezni tervező Colin Trevorrow-t, egyetlen logikus lépésük az maradt, hogy visszafordultak a kiváló iparos hírében álló Abramshez, aki a hetedik résszel, a Star Wars: The Force Awakensszel (SW: Az ébredő erő) már megcsinálta a szegény ember Új reményét. A film nézése közben meg is lepődtem, egyrészt azon, hogy a rendező a Star Wars: The Rise of Skywalkerrel (amit magyarul nem túl szerencsésen Skywalker korának fordítottak) megcsinálta élete, és életem legnagyobb funservice filmjét, másrészt azon, hogy ezt a Disney meg merte lépni/engedni. Egy biztos, Abrams sikerrel vette a feladatot, és méltóképp lezárta a történetet.
Daisey Ridley (Rey) és Adam Driver (Ren) párosa jól működött, az akciójelenetek látványosak voltak, izzott köztük, Ian McDiarmid (Palpatine) és Billy Dee Williams (Lando) pedig láthatóan élvezték szerepüket. Carrie Fisher (Leia Organa) történetét nagyon szépen zárták le, mondhatni búcsúztak el tőle. Az idegesítő Hux tábornok (Domhnall Gleeson) helyére végre tényleg egy belevaló, gonosz karakter érkezik, Pryde tábornok (Richard E. Grant) azonban nem kapott elég teret, hogy érvényre kerüljön. Rey végre beérett, Poe Dameron (Oscar Isaac) és Finn (John Boyega) karaktere is beérett, csupán Kylo Ren karaktere lett kissé súlytalan, holott igen fontos szerepe van a történetben, ami viszont rém egyszerű: pár évvel járunk Luke halála után, Rey jedinek tanul, az Ellenállás pedig megtudja, hogy az Első Rend a titokzatosan megjelent/feltámadt Palpatin császárral az élen újabb támadásra készül.
A baj viszont az, hogy ez az a film, amit csak egy rajongó tud értékelni. Ha valaki nem látott még egyetlen filmet sem a sorozatból, csak pislogni fog és unatkozni, de még annak is, aki csak az utolsó két részt látta eddig, sok minden értelmetlen marad. Rengeteg kikacsintás (még a regényekre is), cameo, rengeteg régi arc, szereplő megjelenik (talán csak gunganokat nem láttam), újból ismerős helyeken járunk. A rendező még a filmzenével is üzen, egy-egy jelenetben nagyon jó érzéssel visszanyúl régebbi filmek témáihoz. Az operatőri munka kiváló, szép képeket, szemet gyönyörködtető tájakat kapunk. A történet tempós, bolygóról bolygóra ugrálunk, szinte pár pillanat alatt elmúlik a két és fél óra. És valahol pont ez a baja is a filmnek, ugyanis nincs idő, hogy megismerjünk egy világot és egy-egy új szereplőt. Nem tudunk izgulni a karakterekért, nem tudunk azonosulni velük, nincsenek komoly párbeszédek, csupán rövid egysorosok. Olyan érzése van az embernek, hogy a forgatókönyvírók komoly munka helyett a rajongói fórumokon lógva gyűjtöttek volna össze egy csomó ötletet, amit összegyúrtak egy pörgős akciófilmmé, majd a végén giccsesnek tűnő képekkel elbúcsúztak a nézőktől.
A Star Wars egyszerre mese a családról és egy komplex mitológia a jóról és a rosszról, van egy sajátos hangulata, és ennek kapcsán van kiányérzetem. Abrams jól lezárta a történetet, de valahogy hiányzott az a misztikum, a mese, ami naggyá tette ezt a világot. A The Rise of Skywalker nem rossz film, de sokat akart markolni és végül ebbe bukott bele. Sok mindent meg akart mutatni, magyarázni és lezárni. Látszik, hogy Abrams rengeteg energiát fordított arra, hogy az előző film ostobaságait, logikátlanságait helyrehozza. Talán ez is elvett abból a varázsból, amit vártunk a filmtől. A film negatívumai ellenére minden rajongónak ajánlom megnézni a The Rise of Skywalkert, hiszen amellett, hogy véget ért egy család története, fejet hajt az elmúlt 42 év előtt is.
