„Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.”
Dr. Jung Németh Erzsébetnek, sok szeretettel
Ép testben ép lélek. Stimmel. Mindazonáltal szerencsésebb lenne megfordítani a sorrendet.
Mert csakis ép lélekből sarjadhat és fejlődhet ki ép test. A léleknek pedig a legfontosabb immunerősítője éppen a költészet, mely világnapjának apropóján a mai témánk.
A költészet sokkal több, mint „puszta” vers vagy líra. Tágabban értelmezve a költészet a minden – az első költő az első mozgató, azaz a Teremtő, aki a költészet által teremt, az Igével, Isten Lelkével, mely még most is ott lebeg a vizek felett. Teremtés és rombolás örök körforgás, folyamatos, ebben a pillanatban is zajlik, és az Ige által zajlik. Legyen! És: ne legyen! Ebben a folyamatban pedig jelenleg az ember az egyetlen, mely a teremtő – és pusztító – Ige örököse, használója és (elméletileg) tudója jónak és rossznak. A többi teremtmény természeténél fogva részese a költészetnek – egy mohos kérgű öreg tölgy önmagában költemény –; de irányítani nem képes azt.
Hatni azonban igenis tud! A gyeplőjét vesztett társadalomban az ember lassanként megfeledkezik a költészetről: enélkül pedig jónak és rossznak tudása is odavész. Hogy nincs konkrét értelemben vett „jó” és „rossz” – csupán ősi arany rend van és őskáosz. Nem ártana hát cseppet visszatekintenünk, belehallanunk a természetbe, melyben ott van „beépítve”, „lekódolva” az őseredeti Ige – egyszerűen csak meg kéne tanulnunk újra látni. És hallani és tapintani, érezni! Nagy a felelősségünk, reánk bízatott a teremtett Világ; mi viszont a fejünk búbjáig elmerültünk a társadalomnak nevezett gépkas zsizsegésébe. Márpedig ha mi nem fordítjuk orcánkat újra a természet felé, akkor ő fog oldalba bökni mibennünket – ahogyan műveli is már jó ideje folyamatosan. És nem mindig kesztyűs kézzel.
Ahogyan azt most is teszi.
Az ember azt is hajlamos elfelejteni, hogy tulajdonképpen tökéletesen szabad. De hogy ez a szabadság nem szabadosságot jelent, hanem igenis hatalmas felelősséggel jár. Mert úgy a test, mint a kor társadalma az ellenkezőjét próbálja a fejünkbe sulykolni. A fejünkbe, az össze-vissza csapongó elménkbe – a „rettenet sisakjába”. A gyógyító költészet viszont messze túlmutat az elmén; ő a lélek metronómja. Jól tudták ezt a legnagyobb filozófusok is – gondoljunk csak például Nietzschére –, akik egyúttal költők is voltak. Az ész helyett a szívünket vették célba; a terápia ideig-óráig hatott is. De az ilyen szent pillanatok egyre sebesebben tűnnek tova szellemi horizontunkról, ahogyan visszasüllyedünk a mindennapok taposómalmába.
Tombol körülöttünk a kór, egyre hosszabb időre kényszerülünk otthon tartózkodni. Hogyan tudnánk meglelni az ürömben az örömöt és ezt a „holtidőt” a javunkra fordítani? Nekem lenne egy javaslatom. Ebben a percben is, mikor e sorokat írom, gyönyörűen süt a tavaszi nap. Üljünk ki a lugasba, a kertbe egy fa alá, az erkélyre – kinek mi adatott –, és üssünk fel találomra valami igazán jó verseskötetet, olvasgassunk bele, majd sütkérezés közben mélázzunk el a sorok felett, hallgatózzunk befelé, hagyjuk, hogy a lelkünket betöltse a való. Ahogyan Márquez regényében a kolera, úgy most, a korona idején is születhet szerelem. Esetleg a költészet iránt. Ami a lelkünket erősítve a testünkre is jótékony hatást gyakorolhat.
