Dühöngök. Egyrészt a film szélesvászonért kiállt, másrészt legnagyobb dráma ebben az esetben a címadás. Egyébként is hadilábon állok a magyar címfordításokkal. Ebben az esetben pedig a cím megtévesztő, félreinformáló. A csatahajó a második világháború legnagyobb vízi egysége volt, nehéztüzérséggel felszerelve (280 milliméteres ágyúk, több tíz kilométeres lőtávval, jelentős páncélzattal, személyzettel). Az óceánok urai voltak, amíg a megváltozott háborús szokásoknak köszönhetően az anyahajók igen gyorsan nyugdíjba küldték őket. Ezzel szemben a filmben a Greyhound hívójelű hajó egy romboló, ami a második világháborúban egy olyan kisméretű hajóosztályt jelentett, amely a torpedónaszádok és a tengeralattjárók elleni harcra lett felkészítve. Többek között ők védték az Atlanti-óceánon átkelő konvojokat. Képletesen a csatahajó egy csuklósbusz, a romboló pedig egy Yugo.
A film forgatókönyvírója, producere és egyben főszereplője is Tom Hanks. Tisztelem a munkásságát, a filmjeit. Ezzel a filmmel kapcsolatban azonban ambivalens érzelmeim vannak.
Az A C. S. Forester regénye alapján megírt történetben a frissen kinevezett Krause kapitány (Hanks) azt a feladatot kapja, hogy USS Keeling, vagyis a Greyhound hívójelű romboló fedélzetén kísérje el és védje meg az Atlanti-óceánt átszelő szövetséges konvojt, amelyre náci tengeralattjárók vadásznak. És ettől kezdve nagyon nehéz spoilermentesen írni. A film elején rövid leírást kapunk az Atlanti-óceánon lévő helyzetről, majd egy rövid flash-back következik, amely valójában egy romantikus szál, és ami a film elején ennyiben is marad, viszont kicsit megalapoz a kapitány személyiségének. És ettől kezdve szeljük a habokat, és falkába verődve érkeznek a náci tengeralattjárók. Megtudjuk, hogyan harcoltak a lopakodó, nehezen megtalálható, „láthatatlan” ellenség ellen. Manőverek, lövések, torpedók, süllyedő hajók. Egy dokumentumfilmet megszégyenítő eseménykövetés és precizitás (mint később megtudtam, egyes csatajelenetek a valóságon alapultak). Erről szól a film! Parancsok kiadása, számolás, döntés és harc. A film másfél órás, de olyan szinten fent tudja tartani az érdeklődést, annyira feszes, hogy a végére csupán félórásnak hittem. A film középpontja azonban a kapitány, őt követjük végig a filmben. Sőt! A film egyetlen ember lelkébe enged betekintést. A kapitányéba. Egy mélyen vallásos, az ellenséget is embernek néző, morális kérdésekkel küzdő, de a konvojt megvédeni kívánó ember. Az összes többi szereplő csak statiszta. Nem ismerjük meg a motivációjukat, a személyiségüket, nincs karakterfejlődésük. Hiszen ők csak katonák, és erre ad nagyon szép példát a film, hogy az ebédet felszolgáló afroamerikai pincéren kívül senki nevét sem jegyezte meg elsőre a kapitány. Ez a karakter-központúság bosszantott egy ideig, Tom Hanks monodrámájának hittem a filmet, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem az. Ez a film a katonák, a hadsereg drámája. Egy hajón a kapitány döntésétől függ az élet. És ezt jól érzékelteti a film. Az ember nem tüsszenthet, sőt nem is lazíthat, ehet addig, amíg a veszély fennáll, még akkor sem, ha az egészsége megy rá. Mert a kapitánytól függ a legénység élete. A gépezet léte egy személytől függ. Ezt mutatja tárgyilagosan a film, azonban úgy érzem, túl röviden is. Olyan az egész, mint egy felturbózott dokumentumfilm. Szakszavak, manőverek, csata. Már-már ott érezzük magunkat. És ez a film gyengéje. Annyira egy személyre helyezi a hangsúlyt (bár nagyon jól vitte a hátán a filmet Hanks), hogy súlytalan lesz végül, és nem izgulunk a többi szereplő miatt. Hiába voltak jó csaták, akciók, hiába volt feszes a film, a végére mintha kevés lett volna.
Bár hihetetlenül realisztikusan ábrázolja, mi és hogyan történik a hajón, mégsem merülünk bele a hajó bugyraiba. Nem látjuk a kazánházat, sem a lövegtorony belsejét, nem látjuk, hogyan törlik le a tengerészek az odafagyott vizet a hajó kajütablakairól, és így lassan elveszik a realisztikusság érzése. Nem látjuk, hogyan tisztítják le az üvegre odafagyott vizet a matrózok, pedig lehet, hogy akkor érzelmileg tudnánk kapcsolódni hozzájuk. Nem látjuk, hogy halnak meg a „kulcsszereplők”. Bár folyamatosan fenntartja az érdeklődést a film, végül érdektelen lesz, nem kapunk katarzist. Megint győztünk, kicsi kötelező amerikai pátosz következik és vége a filmnek.
A Greyhound egy jó film (lehetett volna), azonban kevés. Olyan érzésem volt vele, hogy a történet elveszett a vágóasztalon. Remélem, egyszer kikerül egy rendezői hosszú változat és helyére kerülnek a dolgok. A fényképezés jó, bár a CGI néha a World of Warships játék szintjén van. Az aláfestő zene pedig nem tolakodóan, de nagyon jó követte az eseményeket, jó színeket adott a filmnek. Érdekességként a filmet egy valódi második világháborús rombolón, a USS Kidd-en forgatták.
Végszóként, a Greyhound nagyon jó film lehetne, ha merne többet mutatni, több érzelmet, így azonban csak érdekes és nézhető. A fegyverek háborúja a film, miközben kicsit démonizálja az ellenséget, viszont megmutatja, milyen volt az Atlanti-óceánon háborúzni, így ajánlani tudom azoknak, akiket érdekel a második világháború, és szeretik a realisztikus megjelenítést és a popcorn akciófilmet. Aki viszont többre vágyik, bármennyire is jól játszott Hanks, valószínűleg csalódni fog. Mindettől függetlenül, a film jó élményt nyújt, hiszen egyedi módon mutatja be a háborút.
