Megszólal a szonár hangja, a zöldeskék homályból feltűnik egy tengeralattjáró profilja és felcsendül Klaus Doldinger jól ismert dallama.
Nem emlékszem, mikor néztem utoljára Wolfgang Petersen mesterművét, de kivert a víz az újranézéskor. Rendezői változathoz híven lassú film. Bemutatja előnytelen oldalról is a főbb szereplőket, kicsit úgy érezhetjük, hogy humanizál. Ám mindkét oldalon emberek álltak egymással szemben. Ezért nem ítélkezik, sőt, ellenszenvet is érezhetünk. Nem engedi el az embert. A Lothar-Günther Buchheim regényéből készült film egy igazi klasszikus. A mozifilm egyébként egy hat részes tévésorozat összefonásából készült, ami végül 149 perces lett, és csak évekkel később adták ki a 200 perces rendezői változatot.
A film elején egy buli kellős közepén találjuk magunkat, ahol megismerhetjük Henrich Lehmann-Willenbrock kapitányt (Jürgen Prochnow), aki nagyon büszke a hajójára, azonban már tudja, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, így nem túl nagy lelkesedéssel készül az új küldetésre. A legénysége nagy része csupa fiatal tapasztalatlan, náci propagandát igaznak hívő fiatalból áll, álmodozókból, és csak pár vén tengeri róka veszi körül, akik a háború nyomása miatt az összeomlás szélén állnak. Ráadásul koloncként a nyakába kap egy haditudósítót is, aki dokumentálni hivatott a diadalmas hadműveletet, és még fiatal, törtető, hithű náci első tisztje is (Hubertus Bengsch) megnehezíti az életét. És elindul a belső és a külső pokol: vadászni indulnak az Atlanti-óceánon átkelő szövetséges konvojokra. Belső, ugyanis több tucat ember van embertelenül kis helyen és embertelen körülmények között összezárva, és külső is, hiszen a háború nem válogat: nincs győztes, csak vesztes. A legénység tagjai végigszenvedik a hosszú járőrözés egyhangúságát és idegtépő unalmát, miközben a bezártság érzésével is meg kell küzdeniük. Majd jön a harci bevetés, és a tengeralattjárón szolgálók először átélik a siker ízét – amikor torpedóikkal eltalálnak egy szövetséges hajókonvojban több ellenséges hajót is –, majd megtapasztalják az őket elpusztítani akaró mélyvízi bombák keltette rettegést is. Kivitelezhetetlen parancsot kapnak, amit túlélnek, majd hazatérnek.
A legénységgel csakhamar megtaláljuk a közös nevezőt. Ők nem szuper katonák, nem übermenschek, hanem hús-vér emberek: reményekkel, álmokkal, félelmekkel és hibákkal. Sebezhetőek, különbözőek, szerethetőek. A film nagy része azt mutatja be, hogyan unatkoznak a bádogkoporsóban, élcelődve egymáson, várva, hogy történjen valami. Amikor viszont cselekedni kell, cselekednek, de nem érzelemmentes robotokként, hanem esendő emberekként. Ehhez pedig, ha hozzáadjuk a be- és összezártságot, majd a tudatot, hogy egy olyan vascsőben vannak, amelyből adott esetben nincs menekvés, az ember gyomra máris a torkában van. Amikor pedig a mélységi bombák felrobbannak, és betör a víz, a szorongás lesz úrrá a nézőn. A hangulatot csak fokozza, hogy az aktív szonár pingelése miatt csendben kell maradniuk. Ez egy olyan sötét, szorongó hangulatot adott a filmnek, amit semmilyen vizuális trükk sem tudott volna megadni. Végigrettegtem a filmet. A képek, a zene és a hangulat elérte a célját. Mintha én is ott ültem volna közöttük és igyekeztem volna kijutni a felszínre.
A Das Boot nem moralizál, hanem kőkemény jellemfejlődéseket mutat be. Sőt a film egyik pozitívuma, hogy az arcokon is végigkövethetjük a változásokat. Nem kendőzi el, hogyan veszíti el az ember önmagát, hogyan válik az „übermensch” első tisztből súlytalan tengerész, hogyan lesz a tapasztalt, mindent megélt gépészből idegroncs. Nem tökéletes film, vannak felesleges párbeszédek, ennek ellenére folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődést, annak ellenére, hogy alig látjuk a háborút. A háború valójában nem kívül történik, hanem belül, az emberek lelkében és az egymással szembeni kommunikációban.
Jürgen Prochnow élete szerepét játszotta el a filmben. Az általa alakított hős kezdetben kissé bizalmatlan volt legénységével szemben, végül mégis egy igazi kapitánnyá fejlődött, aki a hajójához fűződő büszkeségét a legénységhez való mély kötődéssel váltotta fel.
A Das Boot nem a névtelen hősöknek állít emléket, hanem a névtelen embereknek. Keményen lélekbe markol és felkavarja az érzelmeket. A film titka egyrészt a remek forgatókönyv, amely nem az akcióra, hanem az emberre és az érzelmeire teszi a hangsúlyt, tehát nincs benne műfeszültség, sőt azt mondhatom, drámázás se, csupán a helyzet adta érzelmek megélése. Másrészt a film zömében német stábbal és német színészekkel készült, holott eredetileg német–amerikai koprodukcióként tervezték, akkoriban felbukkant Robert Redford és Paul Newman neve is, Rutger Hauer pedig csak azért nem vállalhatta el a kapitány szerepét, mert éppen a Szárnyas fejvadász munkálataiban vett részt. Szerencsére. Harmadrészt pedig a vágások és a kameramozgás. A legfontosabb viszont, hogy a témát Petersen úgy merte megfogni, mint azt addig senki sem tette.
A Das Boot kultfilm. Nem csinál hősöket szereplőiből, nem ítélkezik, azonban rámutat a háború értelmetlenségére. Nehéz, ugyanakkor olyan mű, amit közel negyven év után is érdemes megnézni.
