Szelesek a temetők, üresek az udvarok. Sötétek a konyhák, fagyosak a kémények. Csendesednek a végek.
Végigbarangolva szülőfalum utcáin a magány borzalmas érzése kerít hatalmába. Az egykor nyüzsgő falu ma szellemváros. Lépteim magányosan visszhangzanak az utcán. Aki tehette, a jobb megélhetés érdekében Ausztriába, Németországba költözött, de van aki csak elfáradt. Fiatalok, munkaerős középkorúak, de még nyugdíjra hajlóak is fogták a batyujukat. Ismerős példa mindannyiunk számára. Mintha egy láthatatlan kór támadta volna meg gyökereinket.
A fákhoz hasonlóan, gyökerek nélkül élni ember nem tud. Kiáshatjuk őket, megmetszhetjük, és át is ültethetjük, de a gyökerek megfelelő gondozása nélkül a fa elhal. Elhullajtja leveleit, kopárrá válik, elszárad, majd kidől. Más földbe ültetve, más éghajlaton nevelve tovább pedig sohasem lesz ugyanaz a fa, sohasem fog úgy pompázni, mint a szülőföldön. De van még remény, van még akarat. Vannak a végeinken életerős, tenni akaró, szülőföldjüket elhagyni nem akaró emberek, akik küzdenek, tanítanak, művelődési életet élnek, családot alapítanak, teremtenek.
Gyökerünk, törzsünk és lombunk Ők. Olyanok, mint ama több száz év óta a faluszélen álló vadkörtefa. Ellenáll az idő viszontagságának és akaratának. Gyümölcse talán nem olyan szép, nem feltűnő, nem hivalkodó, mint a nemesített fajtáé, de számunkra édesebb, mint a méz, értékesebb az aranynál.
A szórvány napját ünnepeljük. A megmaradás akarását, a kitartást, a hűséget és a hazaszeretetet. Az embereket, akik Józsefhez hasonlóan várják vissza szeretteiket. Nem panaszkodnak ők, nem kiáltoznak és nem kérnek. Végeink csendje hangosabb minden mennydörgésnél!
