Az ember időről időre érzi, hogy ki van szolgáltatva nála hatalmasabb erőknek, ezért valahogy befolyást szeretne gyakorolni rájuk, ez az oka annak, hogy egy kilencvenes évekbeli reprezentatív felmérés szerint a nem hívő nyugat-európaiak csaknem fele imádkozik szorult helyzetben. Ettől függetlenül sokan, még a hívők is felteszik a kérdést, hogy ha Isten hagyja, hogy a természet törvényei érvényesüljenek, ha a gondviselés nem foglalkozik az autóbalesetek megakadályozásával, a gyógyíthatatlanan betegek meggyógyításával, a háborúk megakadályozásával, a lottónyeremények elrendelkezésével, az igazságtalanság megszüntetésével, akkor mire jó az imádság?
Nem. Az ima nem a fent felsoroltakra való. Aquinói Szent Tamás szerint az ima annak a vágynak a kifejeződése, amely Istennel kapcsolatban él az emberben. Az 1944-ben elhunyt Alexis Carrel, Nobel-díjas francia sebész, fiziológus úgy vélte, hogy az ima a legmagasabb energiaforma, amely rendelkezésünkre áll. A teológusok szerint az imádság nem azért van, hogy beszéljünk Istenhez, hanem hogy hallgassuk őt. Nem azért van, hogy bizonyos felszínes dolgokat megkapjunk tőle, hanem hogy azzal ékesítsük magunkat, ami mélységes. Amikor imádkozunk, nem számlát nyújtunk be, hanem Isten akaratára hangolódunk. Az imádság értelme nem az, hogy Isten megadja-e vagy azt adja-e, amit az ember kíván, hanem az, hogy az ember rábízza-e az Istenre a dolgait. Ha igen, a bizalomban az is benne van, hogy ami ezután történik, az ember javát szolgálja. Sok embernek ettől függetlenül eleve kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy imái meghallgattatásra találnak, pedig ettől függetlenül Isten mindig válaszol, csak nem mindig azt, amit az egyén hallani akar. Sokan felhagynak az imádsággal, mert csalódottnak érzik magukat. Isten azonban nem Mikulásnak beöltözött apuka, aki eleget tesz vágyainknak.
Vallástörténeti szempontból az imádság általános emberi és vallásos jelenség, alapvetően hozzátartozik az emberhez. Minden olyan próbálkozás ellenére, amely az imádságot másodrendű jelenségként próbálja értelmezni, állítható, hogy az imádság az ember lényegéhez és létezéséhez tartozik. Az ember beszéd- és gondolkodásképességének része az imádkozás képessége. Az emberi ész, amennyiben valóban szabadon teszi föl kérdéseit, és nem határolják le világnézeti korlátok, mindig keres valakit, aki létezésének oka, és aki nap mint nap megtapasztalható módon gondoskodik róla. Minden vallás tanúskodik e keresésről, mely megfelel az ember lényegének: a dolgok értelmének keresése kezdettől fogva az emberi lélek sajátja.
A vallástörténet tanúsága szerint mind az egyes, mind a társadalmi rendben élő ember mindig tisztelettel adózott egy láthatatlan, földöntúli világnak. Más szóval ez azt jelenti: nem az ember találta ki a vallást, a vallás hozzátartozik az életéhez, létének minden lehetséges alakjában és módjában. Az ember az imádságban túllép önmagán, a maga világán, a természetes valóságon, és egyúttal elfogadja, mert szembesül vele, saját végességével és gyarlóságával. Amennyiben elfogadja, elismeri és megköszöni az ajándékba kapott létet, az imádságot jogosan lehet a „teremtmény alaptevékenységének” nevezni. Minden vallás ismeri és gyakorolja az imádságot, az istenséghez fordulást. A „világtól való menekülés” és egyéb vádakkal szembe kell állítani a keresztény imádság e világi és mélyen emberi jellegét. Az imádság nem pótcselekvés, és a pótcselekvésként végzett imádság nem imádság. Ugyanakkor az imádság különleges fajtája az átok volt.
A teológusok szerint az imaélet az ember személyiségfejlődésével párhuzamosan fejődik: először csodaváró, majd adok-kapok jellegű imádság, aztán bizalmas beszélgetés, végül párbeszéd. Évszázadokkal ezelőtt Alexandriai Kelemen úgy határozta meg az imádságot, mint beszélgetést Istennel. Isten azonban nem azt hallgatja meg, amit mondunk, hanem azt, amit valójában mondani akarunk. Az imádság ebből a szempontból a lélek őszinte vágyakozása egy olyan boldogság felé, amelyet tudatosan fel sem tételeznénk soha.
