Azt olvastam valahol a minap, hogy napjainkban – főképp Amerikában és Izraelben – számos zsidókeresztény közösség születik, melyek a judaizmus egy ágaként definiálják magukat, az I. századbeli zsidókeresztény gyülekezetek jogutódjainak tartják magukat és azt állítják, hogy a mozgalom alapjait Jézus és Pál, illetve tanítványi körük, az Újszövetség szerzői fektették le.
A mozgalom alapjait valójában John Nelson Darby (1800–1882) és társai fektették le, akik felismerték, hogy a Biblia három fő üdvtörténeti szereplőt – a zsidóságot, az egyházat és az emberek többi csoportját – különbözteti meg, s hogy Jézus második eljövetele előtt Izraelnek mint Isten örökre kiválasztott népének vissza kell térnie atyái földjére, hogy a millennium idején a világ vezető nemzete legyen. Munkásságuk nyomán több rabbi és zsidó tudós is megtér, többen misszionáriusok lesznek. Közösségi szinten elsőnek az angliai héber-keresztény (Hebrew-Christian) gyülekezetek tekinthetők, melyek közül az első 1813-ban alakul Londonban, ezt követően pedig egyre több ilyen gyülekezet alakul meg világszerte.
A történelmi zsidókeresztények viszont Jézus Krisztus első követői voltak. A kereszténység először a zsidóság sorai között terjedt el, az ősegyházat pedig a zsidó vallásból áttért zsidókeresztények és a görög-, római politeizmusból megtért pogánykeresztények alkották. A zsidókeresztények kezdetben többségben voltak, de még az első keresztény nemzedék életében a pogánykeresztények váltak többséggé.
Az I. században a judaizmusnak számos ága volt ismert: a kizárólag Mózes öt könyvét elfogadó, a feltámadás tényét tagadó, főpapságot adó szadduceusok; a teljes héber Szentírást befogadó, azt gyakran rigorózus, szélsőséges módon betartani kívánó, a parancsolatok köré hagyományt építő farizeusok és írástudók; az aszketikus életet folytató esszénusok; a Messiás eljövetelét sürgető, harcias zelóták; valamint az Alexandriában élő, hellenizált, asszimilált, vallásukat nem vagy alig gyakorló zsidók.
A zsidóként született Názáreti Jézus (Jésua) zsidóként határozta meg magát, mint aki a Törvényt betölteni jött (Mt 5:17), azonban a különböző hagyományokhoz, rendelkezésekhez szelektíven viszonyult, mint ahogy a judaizmus más irányzatainak képviselői is. De zsidó volt a tizenkét apostol is, és a kezdetek kezdetén szinte az egész egyház. Zsidóként éltek, zsidó vallásgyakorlatot folytattak, ugyanakkor hitték, hogy Jézus a megígért Messiás. Pál, a nemzetek apostola úgyszintén zsidónak aposztrofálta magát megtérése után is, és mikor az a vád érte, hogy nem tartja magát a Törvény előírásaihoz, a vádat cáfolandó rituális tisztuláson vett részt a Templomban (Csel 21:17-26).
Az apostolok és Pál működése mentén ugyanakkor mind több pogány hátterű ember fogadta el megváltójának Jézust, így felmerült a kérdés, hogy vajon nekik be kell-e tartani Mózes Törvényét. Kr. u. 49 táján az apostolok Jeruzsálemben vitatták meg a kérdést. A zsinat döntésének értelmében a más nemzetekből hívővé válóknak nem kell betartani a Törvényt, viszont az egyetemes erkölcsi parancsolatok mellett tartózkodniuk kell a bálványimádástól, a vértől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól (Csel 15:29). Pál tanításaiból azonban kiviláglik, hogy a zsidó háttérből megtértek addigi vallásgyakorlatukhoz, lelkiismeretükhöz mérten megtarthatták a Törvényt.
Jézus keresztre feszítésétől a Templom lerombolásáig számos zsidó jutott arra a meggyőződésre, hogy Jézus a Messiás, hitük miatt pedig a judaizmus bizonyos irányzatainak vallási vezetői részéről gyakran éri őket atrocitás. Kr. u 66-ban a júdeai zsidók fellázadnak a római uralom ellen, a jeruzsálemi zsidókeresztények pedig a Mesterük tanácsának engedelmeskedve (Lk 21:20-24) elhagyják a várost és a transzjordániai Pellába menekülnek. Ekkortól a judaizmus fő áramai áruló jelzővel kezdik illetni őket. A Templom lerombolása után a zsidó nép diaszpórában való fenntartása érdekében a plurális judaizmusból fokozatosan egységes judaizmus lesz, melynek központjaivá a zsinagógák, tanházak, vezetőivé a rabbik válnak. A zsidókeresztények nem sokkal a Templom lerombolása után visszatérnek Jeruzsálembe, a rabbinikus judaizmus rendszerébe azonban már nem tudnak betagozódni. 132-ben Júdeában ismét lázadás tört ki Róma ellen, melyhez a zsidókeresztények is csatlakoztak. A zsidókeresztények azt követően hátrálnak ki a harcokból, hogy Rabbi Akiva Bar Kochbát messiásnak kiáltja ki, és a harcok vallási színezetet kapnak, az egységesülő judaizmus pedig megbélyegezi őket. A rómaiak végül leverik a lázadást, Jeruzsálem nevét Aelia Capitolinára változtatják, a zsidókat és a zsidókeresztényeket pedig kitiltják a városból.
Ezután a zsidókeresztények szétszórtan éltek Galileában, a Jordán felső folyása vidékén és Pereában, de mivel egyre több pogány hátterű személy lett kereszténnyé, a zsidó világlátás helyett lassan a görög-római világnézet vált uralkodóvá az írásértelmezésben, teológiában, egyházi zenében, liturgiában is, mígnem a közösségek teljesen elszakadtak zsidó gyökereiktől és a zsidókereszténység eltűnt a történelemben.
