Szándékosan adtam fellengzős címet írásomnak, bízván, felkelti majd a „komoly” szövegeket kedvelő olvasó érdeklődését, noha egy „komolytalan” témával, a piaccal kezdem.
Bár az a kijelentés is sántít, hogy a piac komolytalan dolog. Az eladóknak megélhetést biztosít, a vásárlók itt szerzik be a szükséges termékeket. Szándékosan nem sorolom, hogy mit, mert szerintem aligha létezik olyasmi, amire szükség van egy háztartásban, és ne lehetne megvenni a piacon. Ezen túlmenően a piac sajátos közösségi tér, ahol gyorsan cserélődnek az információk, pezseg a szóbeli kommunikáció, él a humor és a tréfa, amit olykor parázs vita színesít. Az árusok és a vásárlók közt ismeretségi szálak szövődnek, a piac nem csupán gazdasági, hanem sajátos szocio-kulturális jelenség is. Sokan nem is vásárlási céllal látogatják, hanem nézelődnek, beszélgetnek, fölös idejüket múlatják, elsütnek vagy begyűjtenek néhány jó viccet, megbeszélik egymás közt a világ dolgait.
Végtére a piac elsődleges szerepe mégis a kereskedelem, az árucsere lebonyolítása. Csakhogy az utóbbi időben megváltoztak a vásárlási szokások. Most kivételesen nem arra szeretnék kitérni, hogy üres zsebből és üres pénztárcából nehéz költekezni, hanem arra, hogy szinte észrevétlenül fölcserélődtek a terepek a multik és a piacok között.
Korábban piacra jártunk, ha zöldséget vagy gyümölcsöt kerestünk, boltba tisztítószerért, konzervért, samponért, mosóporért. Ma jelentősen olcsóbban adják a szupermarketekben a fejes salátát, újhagymát, zöldséget, sárgarépát, uborkát, paradicsomot, déli gyümölcsöt, mint a piacon, ezzel el is hódították a vásárlóközönség nagy részét. Viszont kötözött sonkát, füstölt bordavéget, sajtot, mosó- és mosogatószert, halkonzervet és ki tudja mi egyebet viszont a piacon kifizetődőbb vásárolni. És legtöbbünknek a bukszája diktál, nem pedig afölötti aggodalma, hogy ugyan milyen körülmények közt került a baromfi virsli vagy a kenőmájas a piaci asztalra.
Az viszont természetes, hogy vevőt akar fogni a hipermarket is, a kofa is, a viszonteladó is. A bevásárlóközpontok egyik trükkje, hogy az akciós termékeket közvetlenül a bejárattal szemben, és a kasszák előtt halmozzák rakásra. Aki belép, megszédül a lehetőségtől. Mert ha egy árucikken az áll, hogy ára 100 dinár, az veszi meg, akinek szüksége van rá. Ám, ha ugyanezen portéka árcéduláján azt tüntetik föl, hogy 200 dinárról 100-ra árazták le, bizonyára minden második vevő berakja a kosarába, hiszen párját ritkító a lehetőség. Aztán, amikor kifelé jövet a kasszánál ismét belebotlik az akciós termékbe, az is vesz belőle, aki már minden szükségeset megvásárolt.
Hasonló rafinériára figyeltem föl a napokban a piacon, ahol őstermelőkkel már ritkán találkozni, a viszonteladók pedig ugyanazon az áron kínálják a portékájukat, mint a többiek, és az árat kis táblákon mindig föltüntetik. A közelmúltban megjelent az egyik őstermelőnél az uborka és a paradicsom, meg egy nagy tábla, amely házi termékként hirdeti az árut. A tábla napokon belül eltűnt, árcédula meg soha nem is volt. A stand melletti viszonteladók egységesen 180 dinárért kínálták a paradicsomot. A gyanútlan vevő ezt az egész piacra érvényes alapárként tételezi és természetesen oda megy, ahol tegnap még házi termékként kínálták. Csak az óvatosabb kérdez rá az árra. Az eladó úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést, majd másodszorra kiböki: 250 dinár kilója. Hetven dinár árkülönbség még akkor is sok, ha paradicsomi gyümölcsért kell kiadni.
A másik. A piac környékén egy üzlet kirakatát mossa serényen egy fiatal lányka, nyakában névazonosító kártya fityeg. Nem figyeltem, hogy melyik ez a bolt, mit árulnak benne, de olyan kicsi, hogy két alkalmazottnál többen aligha dolgozhatnak benne. A névazonosítót viselő lányka ráadásul nem a vevőkkel foglalkozott, hanem ablakot mosott.
Ugyanakkor hivatalból gyakorta járok a városi adminisztráció épületében, egyik irodában különösen sűrűn megfordulok. Az ablakmosó jelenet után is oda mentem. Az iroda ajtaján csak a szobaszám szerepel, semmi egyéb. Se hogy milyen ügyosztály, milyen kérdésekkel foglalkoznak, és kik dolgoznak az íróasztalok mögött. Mintha senki se lenne a hatalmas, szürke ajtó mögötti teremben. Pedig vannak hárman is. Anonimitásban. Se asztalukon, se nyakukban, se mellükre tűzve nincsen azonosító kártyájuk, amiről az ügyfél leolvashatná, ki is állt szóba vele, hogy ne az adminisztráció jellegtelenségével, hanem vezeték- és keresztnevet viselő személlyel szembesüljön ügyintézés közben.
Nem azért, mintha az ablakmosás nem lenne ugyancsak felelősségteljes munka.
