Ámazonban amama direkt megtiltotta, hogy a Zacsekpeti barátommal a hétvégén elmenjünk Temerinbe egyik iskolatársunk szülinapi bulijára.
– Nem értem Tematild, miért ne bulizhatnának a Pistiék Temerinben? – csodálkoza atata.
– Azért, mert még őket is arra kényszítik, hogy Koszovóról kántáljanak, mint azt a szerencsétlen öt magyar fiatalt, akit a múlt héten bokszerral meg sörösüveggel összevertek a patrióta suhancok. Szegényeknek úgy kellett összevarrni az arcukat a kórházban. Csak azért estek nekik, mert nem voltak hajlandók arról dalolászni, hogy Koszovó Szerbiáé.
– Mit csináljunk, ha ilyen dalos kedvű országban élünk – sóhajta atata. – Ahol elvárják, hogy a kisebbség is ugyanazt a nótát fújja, mint a begőzölt fejű nemzetvédők. Azon se csodálkoznék, ha legközelebb az ifjonc külügyminiszter, a Koszovót védelmező Jeremics, aki eme erőszakoskodók egyik példaképe, szintén felpofozna egy külföldi diplomatát, mert nem hajlandó a szerb bölcsőről dalikázni.
– Érdekes, hogy olyanról sohasem hallottam, hogy valamelyik magyar többségű faluban a legények arra kényszerítettek volna egy államalkotót, hogy énekelje el az Az a szép, az a szép kezdetű nótát – jelentkeze a Zacsek. – És ha ezt megtagadja, akkor alaposan elnáspágolták volna. Képzelem, mekkora lenne a felháborodás Belgrádban egy ilyen eset miatt! Már látom a címeket a lapokban: a magyar manyinások terrorizálják a szegény szerb fiatalokat. Irredenta nótákat énekeltetnek velük!
– Maga csak ne lázítson, Zacsek – inté őt atata. – Így is már mindenki lázadozik ebben az országban. Hol a vagyonát visszakövetelő volt államellenség vonul fel, hol a szabadkai melósok a vagongyár vagy a húsüzem bezárása miatt. Hol meg a radi honatyafiak tiltakoznak, amiért nem ott kaptak helyet, ahol szeretnének a napokban birtokba vett volt szövetségi képviselőházban.
– Biztosan az első sorban szeretnének ülni – okoskoda amama. – Hogy jobban vegye őket a kamera a Sejsej-mezükben. A Tódorovics úgy feszít a trikójában, mintha ő lenne a szkupstinai magasugróbajnok!
– Inkább paprikajancsi, mint bajnok – legyinte atata. – De akkor se fogom nézni őket, mert rosszul vagyok a látványuktól. Meg attól, hogy miattuk a héten is elveszett két ülésnap a szkupstinában, ami kereken tízmillió dinár. Nekem ekkora összegért legalább harminc évig kell gürcölnöm! Eme pazarló ripacsok pedig egy óra alatt seggére vertek az adófizetők pénzének.
– Nekem valahogy rossz előérzetem van, ha meglátom a régi szövetségi képviselőházat – röhöge a Zacsek. – Nehogy tragédia legyen a vége ennek a színjátéknak is.
– Hogy jut eszébe a tragédia, zomzéd? – csodálkoza atata.
– Úgy, hogy akármelyik ország honatyái gyülekeztek ebben a díszes márványteremben, mindnek csúfos vége lett. A szerb királyságnak, a Tito birodalmának, de a Zlóbóék szerb-cérnagórai szövetségének is.
Jaés haldoklik a hű feleség, a férj virraszt mellette. Egyszer csak elhaló hangon megszólal az asszony:
– Drágám, valamit el kell neked mondanom.
– Csss, ne pazarold az erődet beszédre – csitítja a férj.
– De nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam el neked az igazat. Sajnos, megcsaltalak, többször is. A szomszéddal, a legjobb barátoddal, meg fűvel-fával.
– Csss, ne fáraszd magad, kedvesem. Megbocsátok neked.
– És nem is lepődsz meg? Milyen nemesszívű vagy, drágám! Nem is érdemeltem meg egy ilyen nagyszerű férjet!
– Miért lepődnék meg, tudtam én ezt már korábban is. Mit gondolsz, miért mérgeztelek meg?
Ámde nemcsak a bohóckodó radikra pazarolja az állam a pénzt, hanem a kosaras Miladinra is. A héten kiderült, hogy a kormány tényleg kifizette a kilencszázezer dolláros kártérítést annak a New York-i családnak, akinek a csemetéjét a kúlai Miladin félholtra verte.
– Azért nem gondoltam volna, hogy a Cvetkovicsék a mostani válság közepette ennyire megértőek eme pofozkodó izompacsirta iránt – jegyzé a Zacsek. – Ahelyett, hogy új munkahelyeket nyitnának ezen a pénzen, egy verekedőnek nyúlnak a hóna alá. Csak azért, hogy itthon ítélkezzenek felette és enyhébb büntetést kapjon, mint Amerikában, ahol huszonöt évvel kecsegtetik.
Jaés az amerikai bíróság tizenhárom év börtönt szab ki egy erőszakoskodóra. Az elítélt csalódottan fakad ki:
– Micsoda pech! A tizenhármas szám mindig szerencsétlenséget hozott nekem. Nem lehetne megmásítani, bíró úr?
– Ezen ne múljon. Legyen tizennégy.
