Ámazonban amama irtó aggódik a magyar vezetők miatt, akik nem mentek el arra a zújvidéki ünnepségre, melyen megemlékeztek a bácskai, a bánáti, a szerémségi meg a baranyai zerbek kilencven évvel ezelőtti történelmi döntéséről. Amikor cumtrucc szakítottak a népnyúzó, hanyatló osztrák-magyar monarchiával, és kifejezték forró óhajukat, hogy a haladás és a szabadság bástyájához, Zerbiához csatlakozzanak.
‒ Remélem Tegyula, van orvosi igazolásuk a vezetőinknek arról, hogy elkapta őket a náthaláz, és nem lehettek ott a névsorolvasásnál a Borisz elnök meg a többi patrióta előtt.
‒ Minek nekik az igazolás Tematild? – csodálkoza atata.
‒ Ha hallod Tegyula, még a szemükre vetik, hogy nem tölti el őket boldogság a csatlakozás miatt!
‒ Ne beszélj szamárságot Tematild! Azok az idők hálisten elmúltak, amikor kötelező volt megünnepelni a saját vésznapjainkat. Ma már nagyvonalúan elnézik nekünk az ilyen távolmaradásokat, mert a lelkük mélyén tudják, hogy sok minden nem stimmelt azon a kilencven évvel ezelőtti tanácskozáson. Például az, hogy a megjelentek legfeljebb a lakosság egyharmada nevében szólhattak. Merthogy az akkori lakosság kétharmadát a magyarok és a németek alkották. Arról pedig sehol se olvastam, hogy ők ujjongva helyeselték volna az elcsatolást.
‒ Én csak azon röhögök, zomzéd – viccelőde a Zacsek ‒ , hogy alaposan visszakapták a kölcsönt a koszovói sipiktől. Ők is maguk döntötték el, hogy nem akarnak a belgrádi népnyúzók alatt maradni. De a legalisták ezt most törvénytelen szeparatizmusnak bélyegzik!
‒ Hja, Zacsek, mindig az dönti el, hogy ki a szeparatista, akinek a kezében a hatalom – szóla atata. ‒ De majd az EULEX rendet tesz Koszovóban, amint átveszi az ellenőrzést a jövő hónapban, és akkor talán nem fognak minden áldott nap a koszovói mesékkel szórakoztatni bennünket. És a szegény elnyomott kisebbségi szerbeket is megvédik az albán szélsőségesektől.
‒ Hallja zomzéd, nem mindenki van ott elnyomva, sőt! – kontráza a Zacsek. – Ahogy olvasom, vannak, akik éppenhogy jól megszedték magukat. Egyrészt dupla fizetést kapnak Belgrádból veszélyeztetés címén, másrészt Pristinától is ezer eurókat vesznek fel. Egyes szerb elöljárók, egyetemi tanárok és főorvosok több, mint egymillió dinárt vágnak zsebre havonta! Majd felrobbanok a méregtől, ha arra gondolok, hogy mi meg itt veszekszünk a két-háromszáz eurós éhbérünkön!
‒ Ne mérgelődjön, Zacsek, mert árt az egészségének. És különben sem hasonlíthatja össze magát eme patriótákkal, mert ők fontos nemzeti küldetést töltenek be, maga meg csak dolgozgat.
Jaés a koszovói Jovica meséli az óvodában az óvónéninek:
‒ Képzeld, az én apukám havonta egymillió dinárt keres!
‒ Nahát, ez szemtelenség! Legalább hússzor annyi, mint az én fizetésem!
‒ Jó‒ jó, de ő azért a pénzért dolgozik is, te meg csak itt játszol velünk egész nap!
Ámde a belgrádi repülőtéren nem játszanak, hanem szintén keményen dolgoznak, mert ott is mesés fizetéseket osztogatnak. Például a Kristo igazgató félmilliót keres havonta. De ez mind semmi, mert júliusban olyan serényen dolgozott, hogy tizenegyezer euró jutalékot kapott!
‒ Kár, hogy nem tudsz repülni Tegyula, mert akkor elhelyezkedhetnél ebben a virágzó légikikötőben – sóhajta amama. – Vagy legalább beállhatnál a Monte Kristó gróf munkatársának, akik négyezer euró jutalékot kaptak.
‒ Nem gróf, Tematild, hanem csak pártfunkci. De nálunk az ilyesmi fölér a grófsággal, mert igazgató vagy igazgatóbizottsági tag lehet az ember. Erre megy a játék a pártok között, hogy minél több jól tejelő közvállalatot kaparintsanak meg a kádereik számára. Úgyhogy ilyen szempontból semmi sem változott a szocializmus óta, amikor szintén a komitétben döntöttek az igazgatókról.
‒ Azért van egy különbség – szóla a Zacsek. – Azt szokták mondani, akik visszasírják a múltat, hogy Tito elvtárs is lopott, de hagyta, hogy mások is lopjanak. A mai vezetők viszont csak maguknak lopnak. De közben arról papolnak, hogy milyen csodás változás történt!
Jaés a gyógyszállodába új vendég érkezik. Azt mondja a recepciósnak:
‒ Azt hallottam, hogy az itteni gyógyvíz csodát tesz az emberrel. Igaz ez?
‒ Igen, uram. A múlkor például mankóval érkezett hozzánk egy vendég, itt töltött két hetet, és mankó nélkül távozott.
‒ Fantasztikus! Így felgyógyult?
‒ Nos, nem egészen. Ellopták a mankóját.
