Ámazonban amama totál lelohadt Cvetkovics kormányos ígéretétől, melyben előre megnyugtatta a jónépet, hogy jövőre uopste ne számítson lendülésre. Ezt amama úgy érti, hogy már megint nem lesz se új függöny, se új frizsider, se új porszívó, pedig a régi már úgy köhög, mint atata szokott az ázsiai náthaláztól.
– Mit csodálkozol Tematild, amikor mindez várható is volt a világkrízisből kifolyólag – válaszola atata. – Viszont annak örülhetünk, hogy nem fogunk rosszabbul se élni, mint az idén, ezt ígéri a kormány. Ráadásul mindent meg fog tenni, hogy ne térjen vissza a hiperinfláció.
– Jesszusom Tegyula! Ne fesdd az ördögöt a falra, mert rögtön megjelenik! Tudhatod, hogy amint elkezdik emlegetni az inflációt, a kereskedők azonnal elkezdik emelni az árakat. Így is mindennap új árcédulákat találok az önkiben.
– Igaz, ami igaz, jócskán lefittyedt az életszínvonalunk az utóbbi időben – bólogata a Zacsek. –Amióta a dinár elkezdett bukdácsolni októberben, legalább ötven euróval kevesebbet ér a fizetésünk. Mondjuk a Központi Nyilvántartási Hivatal igazgatónője, aki tízszer annyit visz haza, mint a miniszterelnök, ezt nem annyira érzi, de én a mizerábilis fizumból alig jövök ki. Mondtam is a főnökömnek, hogy ebből a fizetésből én aztán nem nagyon tudok ugrálni!
– És mit válaszolt a főnök, zomzéd? – érdeklőde amama.
– Azt, hogy engem nem szöcskének vett fel, hogy ugráljak.
– Sajnos, a közvállalatok vezető kádereivel tényleg nem tud megbírkózni a kormány – szögezé atata. – Annyit se jelent nekik az üzengetés, hogy csökkentsék szemtelenül magas járandóságukat, mint a neveletlen nebulóknak az ejnye-ejnye. Eme hivatalvezető asszonyság is fel van háborodva, hogy az újságok megszellőztették az ő titokban tartott, milliós fizetését.
– Látod Tegyula, neked is egy ilyen nyilvántartási hivatalban kellene elhelyezkedned. Az se lenne baj, hacsak ugyanannyi fizetést kapnál, mint a Cvetkovics. Vagy legalább a mostani helyeden kérnél egy kis emelést.
– Ne ábrándoz Tematild, az ember örüljön, hogy egyáltalán van állása. Hiába is mennék a főnökhöz, úgy járnék, mint a szomszéd Takács, aki szintén megpróbálkozott ezzel, de simán visszautasították. Elkeseredésében visszavágott a dirinek:
– Rendben van, igazgató úr, de tudja meg, hogy három nagy cég is érdeklődik irántam...
– Ne mondja, és milyen cégek?
– A Gázművek, a Vízművek és az Elektromos Művek.
Ámde a Zacsekpeti meg én direkt azért drukkolunk, hogy a kormány álljon a sarkára, és ne csak a közvállalati funkcikat büntesse, hanem a pedagógusok nyomásának se engedjen. Mert ők azzal fenyegetőznek, hogyha nem kapnak nyolcezer dináros pótlékot, akkor cumtrucc nem zárják le az osztályzatokat. Vagyis nuku félévi bizonyítvány! Aminek mi a Petivel jobban örülnénk, mint a legszebb karácsonyi ajándéknak.
– Te csak ne örülj előre Tepisti, mert úgy is be fogok menni a sulidba, és mindent megtudok az osztályzatokról, aminek egy nagy csalódás lesz a vége – inte amama. – Csak előbb felíratok magamnak egy kis idegcsillapítót az orvosnál.
Jaés a Vucsics volt radi farkasfióka is csalódást okozott a krajinai szerbeknek a héten, amikor felkereste őket szülőföldjükön. Direkt megmondta nekik, hogy Nagy-Zerbia uopste nem aktuális, ne is álmodozzanak arról, hogy ő meg a Tómó tankokkal felszabadítja őket.
– Én csak azt röhögöm – kuncoga a Zacsek –, hogy eme egykori Seselj-ivadékot mindvégig a horvát rendőrök kísérték a körútja alatt, nehogy valami baja essen. Mert el tudom képzelni, mennyire imádják őt azok a szerbek, akiket sikerült megtéveszteniük, hogy egész odáig terjed majd a birodalom. Aztán az egész mesének egy nagy futás lett a vége.
– Én meg arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a vége az orosz testvérekkel kötött gázegyezmény előnyeiről szóló mesének – szóla atata. – Merthogy a Mlagyandinkics tisztára kikezdte a Boriszék által egekig magasztalt üzletet. Azt állítja, a ruszkik át akarják verni a kormányt, amikor csak a NIS olajvállalatot vennék meg potom négyszáz millió dollárért, de semmivel se garantálják, hogy lesz valami az ígérgetett Déli Áramlatból, amit csak 2015-ben kezdenének építeni.
– Csak nehogy a Boriszék is úgy járjanak az oroszokkal, mint annak idején a magyarok a szocskával – viccelőde a Zacsek.
Magas pártvezetők keresik fel a záhonyi határállomást, és a magyar-szovjet árúcsereforgalom alakulásáról érdeklődnek az állomásfőnöknél.
– A héten például kiment ezer vagon búza, ötszáz vagon alma, kétszáz vagon vágósertés.
– És mi érkezett a Szovjetunióból?
– Ezer vagon szocska.
– Ez nagyszerű! De árulja el, elvtársam, mi az a szocska?
– Hát ló…szocska.
