Gyakran halljuk a sajnos igaznak tűnő megállapítást, hogy a gazdasági fejlődés terén évtizedekkel lemaradtunk a fejlett nyugati államoktól. A lemaradás valóban tény. Még nagyobb gond, hogy egyáltalán nem látszik az sem, hogy az évek óta tartó (belső) krízist mikor tudjuk magunk mögött hagyni, mikor alakulnak ki olyan viszonyok itt nálunk, amikor azt mondhatjuk, hogy az ország gazdasága az egészséges fejlődés útjára lépett. Fásultságba merevedett polgártársaink közül egyre többen vélik úgy, hogy ez csak nagyon sokára, vagy sosem fog bekövetkezni. Mások úgy vélik: a remény hal meg utoljára. Általában ez az a réteg, melyhez tartozók még hisznek a politikai pártok gazdasági ígéreteiben. Nehéz olyan köztiszteletben álló közgazdászt találni vagy idézni ma Szerbiában, aki a napi politikától függetlenül kommentálja a történéseket, illetve pontos diagnózist állít fel, majd hatékony terápiát is tudna ajánlani a jelenlegi bonyolult helyzetben. A sajtó hasábjain jelenleg is folyó vita – mely szerint megszorításokra van szükség, vagy éppen ellenkezőleg, a megszorítások vezetnek majd a recesszióhoz – inkább politikai, mintsem szakmai töltetűnek nevezhető. Vajon – ideális körülmények között – hány év kell még, hogy elérjük az európai szintet, és mit kell tenni érte? Az embereket inkább ez érdekelné, nem a politika…
HÁNY ÉV KELL MÉG?
A helyzet valóban nagyon súlyos. Annyira, hogy rövid idő alatt nem lehet jelentős (pozitív) változásokat elérni, még akkor sem, ha tegyük fel – félretéve a politikai indíttatásokat –, jó irányban sikerülne befolyásolni az események alakulását. A mostani nyugat-európai színvonalat még évtizedekig nem fogjuk elérni, ez egészen biztos. Persze vannak olyan (rosszindulatú) vélemények, hogy egészen gyorsan utol fogjuk érni a Nyugatot, de nem azért, mert mi fejlődünk szédületes tempóban, hanem a civilizált világ indul majd szédületes tempójú hanyatlásnak. Többféle forgatókönyv is elképzelhető, elemzők előszeretettel hasonlítják össze pl. Ghána és Dél-Korea esetét, éppen azért, mert 50 évvel ezelőtt gazdaságilag egyazon szinten álltak. Az ipar és az infrastruktúra is hasonlóan elmaradott volt, a gazdaság szerkezete is mutatott hasonlóságokat. Elsősorban nyersanyagokat exportáltak. Az egy főre eső GDP is jóformán azonos volt a két ország esetében fél évszázaddal ezelőtt. Negyven évvel az említett kiindulópontot követően Dél-Korea nem egyszerűen fejlett állammá, de egyenesen ipari nagyhatalommá vált. Polgárainak átlagjövedelme eléri az európai átlagot, az ország – a termelés technikai és technológiai szempontjából – bonyolultnak minősíthető termékek versenyképes szinten való előállítására képes. Ghána viszont majdnem ugyanott van, ahol ötven évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy azt olvashatjuk bizonyos elemzésekben, hogy Afrika egyik vezető és gyorsan fejlődő államává vált. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a külföldi segélyek és támogatások aránya még mindig jelentős a nemzetgazdaságon belül. A GDP csaknem 40 százalékát, illetve a foglalkoztatottak majd 2/3-át a mezőgazdaság adja, de az ipar több területén már jelentős állami és külföldi beruházások zajlanak. Pedig természeti kincsekben szegény országnak sem nevezhető. Az arany és a kakaó a legfőbb kiviteli cikk, folyamatosan biztos piacuk van a világban. Az ötven évvel ezelőtt még egy szinten levő két állam gazdasági teljesítménye között tehát mára elképesztő a különbség. Nem zárható ki viszont, hogy újabb fél évszázad elteltével ismét egy szinten lesznek, sőt az sem, hogy Ghána megelőzi Dél-Koreát.
A RECEPT
Az elmúlt 25 évben, amióta kisebb-nagyobb hullámzásokkal tart a gazdasági hanyatlás és leépülés Szerbiában, többször hallottunk már „tuti” recepteket, melyeknek alkalmazása meghozza az eredményeket. Külföldi beruházások serkentése, különféle stratégiák, támogatási rendszerek mind-mind csak valamely csoportosulás politikai céljainak elérését szolgálták, nem pedig a valós megoldást. Inkább a lényeg elkendőzésére szolgáltak, mintsem a valóság feltárására. Talán erre (is) akart célozni gazdasági miniszterünk, amikor legutóbb a hazugságokat emlegette.
Mérjük fel reálisan a meglevő adottságainkat, a hiányosságok figyelembevételével határozzuk meg, mi az, amit viszonylag csekély felkészüléssel fel tudunk kínálni a piacon! Nézzük meg, hogy ezeken belül mi az, amit mások nem kínálnak megfelelő mennyiségben és kielégítő minőségben, mire van kereslet, amit mi is könnyedén meg tudunk termelni! Válasszunk ki néhány – egynél több, de ne túl sok – kivitelezhetőnek tűnő megoldást! Valósítsuk meg a gyakorlatban is, a megvalósított jövedelemmel pedig kezdjük elölről az egészet, programozói nyelven szólva lépjünk vissza az első pontba! A világban eddig ez még mindenhol működött. Nem túl bonyolult, nincs benne semmi korszakalkotó. Más helyzetben vannak azok az országok, melyeknek területén nyersanyaglelőhelyek találhatóak, és más a helyzet, ha egy ország adottságai szerények. A kőolaj, szén, az ércek lelőhelyei viszonylag könnyen hasznosíthatóak, hiszen mindig eladható a termék, csak ki kell termelni. Ha van rá pénz, akkor legjobb, ha ezt országon belül oldják meg, ha nincs, akkor koncessziókkal mások által kell kitermeltetni. A lényeg abban rejlik, hogy ezután a befolyó pénzt okosan kell visszaforgatni. Ehhez sem kell túl nagy tudomány, inkább jó szándék. Ha tanulmányozzuk a történelmet, ezt az egyszerű receptet alkalmazta minden sikeres ország. Persze ehhez több körülmény szerencsés közrejátszására van szükség, melyek egy része emberi tényező függvénye. Szükség van egy központi irányítói hatalom akaratára, békés körülményekre, a vállalkozók számára megfelelő szintű önrendelkezésre, szabadságra, szabad piaci feltételekre. Egyben ezeknek a feltételeknek a negációja külön-külön azonosítható mint a sikeres végkifejlet buktatója. A siker kulcsa, hogy a kezdetben megvalósított jövedelemmel, a pénzzel tovább kell lépni, szintet kell ugrani, és egy magasabb hozzáadott értékű termék vagy szolgáltatás előállítására áttérni. Ha a jövedelmet máshová ömlesztik át, a folyamat megreked. Ha a politikai döntések hatásai túlságosan érződnek a gazdasági légkörben, a folyamat végül rendre megreked.
Egy társadalmon belül az sem mindegy, hogy mekkora jövedelmi különbségek vannak. Kutatások kimutatták: minél szélesebb egy országban a középosztály, annál nagyobb az adott társadalmon belüli szociális mobilitás, annál jobbak egy szegénynek született gyermek felemelkedési esélyei. Ha tehát a gazdaságpolitika szeretné, hogy minél kisebbek legyenek a jövedelmi különbségek, hogy könnyebb legyen a szegény sorból kiemelkedni, akkor erősíteni kell a középosztályt. Hatékony módja ennek: az adórendszer átalakítása. A gazdagokra kirótt adókat emelni, a szegények terheit pedig csökkenteni kell.
