„Az államnak nincs pénzraktára, ahonnan a miniszter kivehet egy zsák pénzt, utazgathat Szerbia-szerte és annak adja a pénzt, akinek éppen kedve szottyan” – mondta a napokban gazdasági miniszterünk. Nemrég még azt hittük, a dolgok ilyen módon és szinten történő megnevezésére nagyon sokat kell várni. Most sem lehet felhőtlen az örömünk, hiszen szem előtt kell tartanunk, hogy ezen a tájon a dolgok nagyon gyorsan változnak, a visszájukra tudnak fordulni. Megtanított bennünket az utóbbi 25 év, akinek pedig még korábbi mérvadó tapasztalatai is vannak, nyilván még többet tudna erről beszélni. Annyira megszokottá vált nálunk ez a (rossz) gyakorlat, hogy az emberek már – fásultságból, tájékozatlanságból vagy más okból kifolyólag – nem nagyon kritizálták a jelenséget. Politikusaink pedig – élve a lehetőséggel – gyakran viselkedtek úgy, mintha az államnak folyamatosan töltődő pénzraktára volna, ahonnan simán ki lehet venni a pénzt és osztogatni azoknak, akik szerintük ezt megérdemlik. Mindezt gyakran olyan „pózban”, mintha a saját pénzüket, nem pedig az adófizető polgárok pénzét osztogatnák. Sok esetben valóságos hőstettként állítva be a pénzjuttatást az átlagember nem is tudta ténylegesen megítélni, hogy kinek mekkora az érdeme, valamint a milliókkal dobálózva mekkora lehet egy-egy – sokszor félresikerült, rossz berögződésen alapuló – beruházás valódi értéke. Mindez, az említett okok miatt, a korrupció árnyékát, a visszaélések lehetőségét is felvetette. Nem tudni, hogy a miniszter kijelentésének mekkora lesz a foganatja, a politikusok viselkedését mennyire lehet kijelentésekkel megváltoztatni. Ebben nagy szerepe lenne a közvéleménynek és a médiának, valamint az olyan körülményeknek, amikor a beruházások átláthatósága teljessé válna. 2000 után egyébként hatalmas pénzösszegek folytak így szét Szerbiában, mind külföldi hitelekből származók, mind elfuserált magánosításból eredők, de az adóbevételekből származó eszközök egy része is. Közben országunk lakossága annyira elszegényedett, hogy az egykori közepesen fejlett ország manapság olyan állammá alakult, amely ismérvei alapján a harmadik világ országa jelzőt érdemelné.
A SZEGÉNYSÉG VILÁGJELENSÉG
A globális gazdasági gondok, a ciklikusan megjelenő világgazdasági válságok ellenére az utóbbi néhány évtizedben hatalmas előrelépések történtek a szegénység felszámolására. Az olyan hatalmas országokban mint Kínában és Brazíliában, a szegénységet mára jelentősen visszaszorították. Máshol is történtek hasonló fejlemények, de összességében a helyzet így is súlyos, és kirívóan nagyok a különbségek a gazdagok és a szegények között. A szegénység azonban – paradox módon – nem csupán a harmadik világban jelent óriási problémát. Egy kimutatás (meglepő) adatai szerint pl. az USA-ban is minden hatodik gyermek éhezik. Világjelenség egyébként az utóbbi években, hogy ahol van is gazdasági növekedés, az sok esetben munkahelyteremtés nélkül valósul meg. Az automatizáció, a gépesítés, a termelékenység növelése drasztikusan csökkenti az élőmunka részarányát. Emellett egyre jelentősebb a pénzügyi tranzakciók szerepe is. Az aktuális gazdasági rendszer – sem a hazai, sem a globális – nem működik jól. 2008-ban majdnem összeomlott. Azóta is csak „toldozzák- foltozzák”, ám alapvető lényegi változásokat nem hajtottak végre. A harmadik világ országai pedig még nehezebb helyzetbe kerültek. A harmadik világ kifejezés egyébként eredetileg azokra az országokra vonatkozik, melyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori szovjet blokk országaival nem kötöttek szövetséget, nem fűzték szorosra kapcsolataikat. A kifejezést egyébként Alfred Sauvy francia demográfus alkotta meg 1952-ben. Ma már tágabb értelemben használatos. Ide értenek minden olyan országot, amelynek fejlettsége és ahol a lakosság életszínvonala alacsony, az állam politikai orientációjától függetlenül. Sajnos mi is közéjük tartozunk…
ÚJ ÚT KELL
Mára nyilvánvalóvá kezd válni, hogy kizárólag a külföldi tőke idevonzásán alapuló gazdaságpolitika megbukott. Eredményeként a stagnálás önmagában is nyomasztó terhéhez hozzáadódott a vadkapitalizmus megszorító hatása. A sikeresen működő külföldi cégek a profitot általában nem forgatják vissza saját vállalatukba, és más típusú fejlesztésekre sem hasznosítják az országon belül. A tömeges foglalkoztatás is általában elmarad, így hosszú távon lehet, hogy többet ártanak, mint használnak. A tapasztalatok szerint számunkra nem járható az úgynevezett kínai modell sem. Így nevezik azt a gazdasági stratégiát, amikor egy adott ország az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű munkaerejével kíván nemzetközileg jó versenypozíciókba kerülni. Ez azonban manapság még Kínára sem érvényes. A kínaiaknak már saját űrprogramjuk van. Mindezt nem külföldi transznacionális cégekre alapozva, hanem a saját erejükből valósították meg. Kína is ugyanazt az utat járta be, mint előtte Japán vagy Korea. Ennek meg is lett az eredménye. Kínában ma több százmillió ember él olyan életszínvonalon, amilyenen Szerbia lakosságának többsége csak szeretne.
A kínai gazdasági csoda lényege, hogy a piaci fundamentalista kapitalizmus egy kommunista diktatúra keretében érvényesülhet. 1994-ben 50 százalékkal leértékelték a jüant, és azóta is leértékelve tartják. A tömegesen rendelkezésre álló munkaerőnek köszönhetően a bérek alacsonyak. A szociális rendszert és környezeti fenntarthatóságot egyelőre erősen hanyagolják. A méretgazdaságossági előnyök azonban lehetővé tették Kína számára, hogy hatalmas exportőrként a világ második gazdaságává nője ki magát. A tervgazdasági rendszer néhány elemét életben tartották. A kamatszinteket a gazdaságban az állam alakítja, nem a bankok. A mesterségesen alacsonyan tartott kamatszint a beruházások felé tereli az emberek jövedelmét. Ez mesterségesen nyereségessé tesz olyan vállalatokat, amelyek amúgy életképtelenek volnának.
Sokszor kerül szóba az összehasonlítás Kínával. Ugyanakkor egyértelműnek látszik, hogy nem a bérek csökkenése lehet a járható út, hisz ez a társadalom még nagyobb részének elnyomorodásához vezetne. A bérek ezen az árszínvonalon már most sem fedezik a családok kiadási szükségleteit. Nem fedezik az államét sem. Mi lehet akkor a kiút és hogyan valósítható meg, ha van megoldás? Úgy tűnik, egyedül a termelékenység növelése a járható út, ehhez azonban másmilyen foglalkoztatási, oktatási és képzési rendszerre lenne szükség. Fontos lenne az is, hogy a közhatalom átláthatóan és elszámoltathatóan működjön, az állam pedig ténylegesen a közjóért munkálkodjon. A közérdekű információk pedig – mint az adókból fizetett szerződések és az állami szervek kiadásai – könnyen hozzáférhetők legyenek a polgárok széles tömegei, a civilek számára is. Talán most elindulunk egy olyan úton, amely mindezek irányába mutat. Közben nem árt tudatosítani: a harmadik világ ma már mi magunk vagyunk.
