Régóta foglalkoztatja a közgazdászokat, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között újra kellene gondolni a modern pénzről és pénzrendszerről alkotott eddigi elképzeléseket. Az események más szemszögből történő átvilágítása pedig azt is felveti, talán azt sem ártana újragondolni, a demokratikusnak vélt döntéshozatali rendszerek mennyire alkalmasak, hogy a fiskális és költségvetési politika területén olyan döntéseket hozzanak meg, ami valóban mindannyiunk alapvető érdekeit szolgálják. Mindezek a kérdések egyébként már jó ideje a levegőben „lógnak”, de legújabban az tette még aktuálisabbá, hogy kiderült – nem viccnek szánják – a washingtoni vezetés komolyan foglalkozik egy olyan lehetséges megoldással, hogy ezermilliárd dollár névértékben platinaérméket veretne, melynek fedezetével elkerülhető lenne a fenyegető államcsőd, hisz a világ legerősebb gazdaságával rendelkező ország, korunk egyetlen katonai szuperhatalmának kormányzata több mint 16 ezer milliárdos adósságállományt halmozott fel. Az eredeti elképzelés szerint az amerikai pénzügyminisztérium az ezermilliárd dolláros pénzérmék névleges ellenértékét az amerikai központi bank szerepét betöltő FED-nél vezetett számláján helyezné el, így az összeg a rendelkezésére állna a további költekezésre. Magyarázatra szorul, hogy miért éppen pénzérmék és miért éppen platinából? Ahogyan általában más országokban, úgy az Amerikai Egyesült Államokban is törvények szabályozzák a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Egyaránt vonatkoznak a törvények a papírpénzre – amit eredetileg nem is papír – valamint az arany, ezüst, sőt a réz érmékre is. A törvényben azonban van egy lyuk, egy kiskapu. Ez pedig a platina érmékre vonatkozó kitétel. Az amerikai kincstár elméletileg korlátlan mennyiségben és bármilyen címlettel verethet(ne) platina érméket, mivel a törvényalkotók elképzelése szerint ezt a nemesfémet eredetileg emlékérmék kibocsátására tervezték. A törvény megalkotásakor nyilván még nem gondolt senki a mostani fejleményekre, az elképzelés már csak ezért is aggályosnak nevezhető. Sokan komolytalan hozzáállásként fogják fel, de vannak jeles közgazdászok, akik szerint jó megoldás, járható út platinaérmékkel menteni a menthetőt.
EZERMILLIÁRD DOLLÁROS KÖNYVELÉSI TÉTEL
Paul Krugman Nobel-emlékdíjas közgazdászprofesszor egyike azoknak az elismert szaktekintélyeknek, akik úgy vélik, komoly érvek szólnak amellett, hogy ezermilliárd dollár értékben platinaérméket verjenek. Nem talál benne kivetnivalót, noha blogjában megjegyzi, nehezen hihető, hogy az ötlet végül meg is valósul. Nem tagadja, hogy lényegében csupán egy könyvelési trükk lenne, de úgy véli, az adósságplafon törvényes keretek által történő meghatározása is egy ostobaság csupán. Ezért az ostoba és buta előírások nyomán született problémát igazolt lenne ugyanilyen eszközökkel megoldani. Érvelése alapján könyvelőségi szempontból csupán az történne, hogy a FED mérlegfőösszege ezermilliárd dollárral emelkedne, a forrás oldalon pedig a kormányzati számla ugyanezzel az összeggel gyarapodna, a kormányzat így „friss” pénzhez jutna és egy ideig zavartalanul folytatódhatnának a kormányzati kifizetések, elhárulna az államcsőd veszélye. Technikai szempontból ez ugyanazt eredményezné, mintha megemelnék az adósságplafon szintjét. Krugman érvelései között szerepel még, hogy amennyiben a kongresszus egyik részről megteheti azt, hogy jóváhagyja az elnök számára – aki az ottani körülmények között az itteni fogalmak szerinti kormányfő szerepét tölti be – a kiadások növelését, ugyanakkor felső korlátok megszabásával lényegében megtiltja neki a pénz előteremtését, akkor a paradox helyzet feloldására, vagy áthidalására egy ilyen könyvelési trükk bevetése igazolt lenne. A Nobel-emlékdíjas közgazdász blogjában megjegyzi: „Ha engem államcsőddel fenyegetnének, nekem sem lennének aggályaim, hogy egy ezermilliárd dolláros pénzérme kibocsátásával oldjam fel a helyzetet.”
HASZONTALANOK
A helyzet magyarázatához tartozik, hogy az Egyesült Államokban a republikánusok és a demokraták évek óta vitában vannak akörül, milyen eszközöket lehet felhasználni a fiskális politika területén, hogyan kellene az államadósság és a költségvetési deficit problémáját kezelni. Ezek az ellentétek rendre az adósságplafon elérése körül csúcsosodnak ki. Az ezermilliárd dolláros platinaérmék veretésének ötlete pedig csupán egy felvetés, ami lehet, hogy az is marad, de ilyen formában is egy ütőkártya lehet Obama elnök kezében. Az Amerikai Egyesült Államok jelenleg érvényes törvényei nem teszik lehetővé a mindenkori jogszabályban rögzített állomány feletti állami eladósodást. A jogszabály megváltoztatásához mind a Fehér Ház, mind pedig a Szenátus és Kongresszus felhatalmazására szükség lenne. A szenátusi többséget és az elnöki – ebben az esetben végrehajtói – hatalmat a demokraták birtokolják, a Kongresszusban viszont a republikánusok vannak többségben, ezért két párti konszenzusra lenne szükség az adósságplafon megemeléséhez.
Amerikában az elmúlt 50 évben egyébként már nem kevesebb, mint 74-szer emelték meg az adósságplafont, vagyis a mostani nem minősíthető rendkívüli helyzetnek. A republikánusok az adósságplafon jelenlegi szinten tartásával könyveléstechnikai szempontból a technikai csőd állapotába kergethetik a kormányzatot, amit természetesen szeretne elkerülni. Az adósságplafont az USA-ban még 1917-ben vezették be egyfajta hitelkeretként. Az első határt 11 milliárd dollárnál húzták meg, de azóta már 94-szer megemelték. A jelenleg érvényes határ 16 394 milliárd, az eredeti közel tizenötezerszerese. Ha megnézzük a számadatokat, akkor egyébként a jelenlegi amerikai kormányzat nem költekezik sokkal többet elődeinél. A probléma gyökere abban van, hogy az állami adóbevételek elmaradnak a korábbi évek szintjétől. Ezért van akkora hiány a költségvetésben, és ettől halmozódott fel legutóbb évente átlagosan 1,3 billió, összesen 6,4 billió dollár új keletű adósság. Ebben csak a gazdasági világválság esetleges elmúltával, egy erősödő gazdaság, megemelt adók és szigorúbb takarékossági politika mellett következhetne be pozitív fordulat. Volt is már rá nem egy példa az USA történelmében. A történelmi adatok azonban arról is tanúskodnak, hogy az adósság csökkenése mindig csak átmeneti volt. Így már adósságspirálról beszélhetünk. Az Amerikai Egyesült Államok esetében az 1700-as évek vége óta trendként beazonosítható növekedést mutat az államadósság. Az adósságplafon azért nem tekinthető egyébként valóban valamiféle természetes határértéknek, mert nem az adott ország piaci megítélésétől függ, hanem mindig politikai alku eredménye. Másrészt viszont az is teljes képtelenségnek tűnik, hogy az ellentmondásokban bővelkedő, és egyre inkább fenntarthatatlannak tűnő nemzetközi gazdasági és pénzügyi körülmények közepette a megoldását ilyen – lényegében társadalmi szempontból haszontalannak minősíthető – lépéssel akarják megoldani.
