Sokat kellett rá várni, most viszont már pozitív fejleményként fogható fel, hogy „kissé megkésve”, de elhangzott az őszinte, egyértelmű, kertelés nélküli beismerés: „Szerbia súlyos gazdasági válságban van. Ebből apró léptekkel nem lehet kilábalni, helyette erőteljes gazdasági növekedést serkentő lépésekre van szükség” – mondta miniszterelnökünk néhány nappal ezelőtt. Változnak az idők. Olyasmik történnek itt nálunk, amik néhány éve még elképzelhetetlenek voltak. Emlékezzünk csak, az elmúlt két évtizedben volt már súlyosabb a helyzet! Annak ellenére, hogy a munkanélküliség sosem volt nagyobb, de a háborús, vagy a hiperinflációs viszonyok nem mérhetők a mostani állapotokhoz. Régen azonban nem volt divat beismerni, ha súlyos volt a helyzet. Gyakran épp az ellenkezőjét szajkózták. Ha mennyei Kánaánt nem is, de Svájcot ígértek, majd a későbbiekben is mindig próbálták úgy beállítani a dolgokat, mintha a nehézségek csupán átmenetiek lettek volna. Az általános jólét pedig éppen csak egy kicsit várat magára, de hamarosan és bizonyosan eljön.
A VALÓSÁG
Az említett „őszinte vallomást” követően a kormányfő arra is kitért, hogy a jelenlegi ipari termelés szintje az 1989. évinek csupán a 40 százaléka. Elmondta még, hogy a közgazdászok jóslatai szerint ebben az évben már 2 százalékos gazdasági növekedésre lehet számítani, ami nem sokat jelent majd azok számára, akik a régió legalacsonyabb munkabérét kapják. Emellett tudni kell azt is, hogy a Nemzeti Munkaközvetítő Szolgálat hivatalos adatai szerint a munkanélküliek száma meghaladja a 778 ezret. Az ilyen adatok mindig a hivatalos nyilvántartás alapján kerülnek nyilvánosságra, miközben vannak, akik feketén dolgoznak, miközben hivatalosan munkanélküli státust „élveznek”, ám olyanok is sokan vannak, akik munkanélküliek, de nem szerepelnek a nyilvántartásban, mert valami miatt nem felelnek meg a szigorú feltételeknek, vagy más okokból. Nyilván utóbbiak vannak többen azoknál, akik feketén dolgoznak és hivatalosan munkanélküliek, így feltehetően a valós szám ennél nagyobb. Borúlátóbb becslések szerint Szerbiában a munkanélküliek száma már régen meghaladta az egymilliót. Azt is tudni kell, hogy ha megvalósul majd a 2 százalékos gazdasági növekedés, az még nem jár újabb munkahelyek megnyitásával.
Sereghajtók lettünk a régióban, és ez a megállapítás ma nem csak a gazdasági teljesítőképességre és az életszínvonalra vonatkozik. Másrészt viszont az is csodának számít, hogy az öröklött hazai helyzet és a továbbra is kedvezőtlen nemzetközi pénzpiaci folyamatok ellenére viszonylag kielégítő a pénzügyi stabilitás. A magas állami és külső eladósodottság azonban továbbra is nagy kockázatot jelent. A várhatóan elnyúló recesszió, a katasztrofálisan alacsony munkaerő-piaci aktivitás, a gyenge osztályzattal illethető befektetői klíma rontja jövőbeni kilátásainkat is. A belső fogyasztás visszaesése és az üzleti hangulat további romlása pedig újabb negatív kockázatokat jelent. A külső tényezők sem kecsegtetnek sok jóval, az euróövezeti válság újjáéledése, illetve a külföldi befektetők tőkekivonása a jövőben a dinár ismétlődő leértékelődéséhez vezethet, illetve árfolyam-ingadozásokat eredményezhet, ami szintén nem lesz vonzó a befektetők számára. Az állami bürokrácia leépítésének szükségességéről évek óta beszélnek, közben az apparátus egyre duzzad. Az önkormányzatok (felesleges) kiadásainak csökkentése, a veszteséges és kevésbé hatékony állami vállalatok átstrukturálása, a közvállalatok helyzetének rendezése, a szociális támogatási rendszer megreformálása és a támogatások célzottabbá tétele mind olyan lépések, melyek továbbra is váratnak magukra.
A MÚLT
Gazdasági fejlettsége csúcsát Szerbia az önigazgatású szocialista rendszerben érte el. Ezt nem lehet tagadni, még akkor sem, ha manapság már nem szokás erre hivatkozni. A foglalkoztatás is abban az időben volt a csúcson. Ez is igaz, még akkor is, ha tudjuk, hogy sok volt a kitalált, felesleges munkahely, de aki akart, viszonylag könnyen talált munkát magának. Vannak azonban, akik szerint erre hivatkozni ma már nem ildomos, mások szerint egyenesen eretnekség vagy árulás. Megint mások azzal magyarázzák az akkori sikereket – és a viszonylagos jólétet –, hogy a felelőtlenül felvett külföldi hitelek akkoriban hamis illúziót keltettek, ami viszont hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult. Mindezek a vélemények és hozzáállások azonban – jól megfigyelhetően – részben igazak és részben hamisak is. Az akkori időszakra vonatkozó valamennyi elemzés ilyen vagy olyan ideológia átitatottsággal készült. Ennyi idő távlatából talán ma már józanabbul és elfogulatlanabbul lehetne azokról az időkről is beszélni, feltárni, hogy mi működött jól – jobban, mint ma –, és mit nem kell visszasírni. Új modellre lenne szükség – meg sok minden másra – ahhoz, hogy súlyos gazdasági válságunkból kievickéljünk. A szocialista gazdasági berendezés a múlté, felváltotta egy nehezen definiálható rendszer. Sokak szerint nálunk most sajátos vadkapitalizmus van.
AZ ÚJ MODELL
A válság egyébként nyilván globálisan is próbatétel. Megmutatja majd, hogy a kapitalizmus melyik modellje lesz életképesebb. A szakirodalom egyébként a jelenlegi kapitalizmus három fajtáját különbözteti meg: az angolszász, az ázsiai és a skandináv modellt. A skandináv egy külön téma lehetne. Ha választani kellene a modellek között – mint cukrászdában a finom süteményekből –, nyilván legtöbben ezt választanák. Ahhoz azonban egészen más mentalitású „szereplők” is kellenének, ezért valószínűtlen, hogy a közeljövőben nálunk ez a modell honosodjon meg. Az angolszász és az ázsiainak nevezett modell sokban különbözik egymástól. Utóbbi mindig a reálszférának tulajdonított nagyobb jelentőséget, a pénzügyeket pedig igyekeztek a termelés szolgálatába állítani. Az angolszász verzió mára részben átalakult pénzügyi kártyavárakat építő, buborékokat fúvó, a szerencsejátékok elemeit sem nélkülöző valamivé. Ebből a szempontból az ázsiai modell talán kívánatosabb lenne, de ennek is vannak gyenge pontjai. A korrupció, a nepotizmus, az erős családi kapcsolatok a jellemzői, melyek önmagukban is mindig torzulásokhoz vezetnek. Tisztában kell lenni azzal, hogy pl. a kínai gazdasági csoda egy diktatórikus politikai rendszer alapjain fejlődött ki, az egyéni szabadságjogok szinte teljes semmibevételével. Elméletileg nem is a kapitalizmus kategóriájába kellene sorolni, hiszen kommunista diktatúráról van szó. Ennek ellenére a kapitalizmus sajátos formájaként fogható fel. A többi ázsiai tigris gazdasági felemelkedésében is főszerepet kapott a domináns állami beavatkozás, valamint a tekintélyelvű politikai rendszerek. Oroszországról nem is beszélve, ahol a kaotikus állapotokat szintén egy autokratikus rendszer bevezetésével sikerült felszámolni.
