A szűnni nem akaró gazdasági válság okait mind többen boncolgatják. Az emberi kapzsiság és mohóság mellett gyakran a közgazdászok tévedéseit és tehetetlenségét emlegetik kiváltó okokként. A válság kitörése előtt ez a tudomány valóban mintha álomba merült volna. A 80-as években Reagan elnök nevével fémjelzett gazdaságpolitika, a reaganizmus fogalommá vált. Ő maga állítólag keveset konyított a témához, de egy elnök nem érthet mindenhez. Elég, ha jó tanácsadókkal veszi magát körül. Mégis a nevéhez fűződik a doktrína, miszerint csupán a piacok működését korlátozó akadályokat kell eltávolítani, a többi pedig magától működik. Ez a filozófia gyökeresen szakított az előtte 50 évig uralkodó, a központi újraelosztáson és az állam piaci beavatkozásán alapuló elvekkel. Reagan az állami beavatkozást tartotta problémának. Azt vallotta, a szabályozásoktól nem agyonterhelt piac és az alacsony adók indítják be a gazdaság motorját.
A reagani gazdaságpolitika eredményesnek bizonyult. Hivatalba lépésekor egy válságoktól megtépázott, nagyhatalmi önbecsülésében kikezdett ország irányítását vette át. Kétszámjegyű volt a munkanélküliségi ráta, magas az infláció. Ő maga – színészi múltjával – valóban szerény közgazdaságtani ismeretekkel rendelkezett. Nem tudni, hogy a westernfilmek forgatása közben átélt gyakorlati tapasztalatai mennyiben járultak hozzá, de gazdasági programjában kiemelt szerep jutott a fegyverkezésnek, azon belül pedig a csúcstechnológia alkalmazásának, amely tarthatatlan versenyre késztette, majd végső csapást mért az akkor már düledező rivális nagyhatalomra, a Szovjetunióra. Reagan elnök állami deregulációval társított adócsökkentése következtében megélénkült a gazdaság. A számok magukért beszélnek. Hat év alatt összesen 375 milliárd dollárral növelte az állami adóbevételt – miközben adókat törölt el és csökkentett –, ugyanakkor 1982 és 1987 között a nemzeti össztermék 27 százalékkal nőtt. Húszmillió új munkahely jött létre, közben 12 százalékkal emelkedett az átlagjövedelem aránya. A munkanélküliségi ráta az 1980-as 7,1-ről elnöki ciklusának végére 5,5 százalékra csökkent. Az inflációt az 1980-as 12,5 százalékról 1988-ra 4,4 százalékra szorította vissza. Mégsem sikerült minden tökéletesre. A növekvő államadósság, a magas költségvetési deficit olyan ismérvek, melyekkel nem lehet dicsekedni. Az USA polgárai mégis Reagant tartják az elmúlt ötven év legsikeresebb elnökének. Az amerikai polgárok 69 százaléka átlagon felüli teljesítménynek tartja, amit Reagan tett.
A SZAKBARBÁROK IDEJE LEJÁRT!
A közgazdaságtudománytól várják most sokan a megoldást. Hogyan megteremteni egy környezetkímélő, de középtávon még fenntartható növekedés alapjait? Hogyan növelni a foglakoztatást, milyen lenne a megtermelt javak optimális elosztása, és milyen mechanizmusokkal lehetne ezt szabályozni? Reagan után még sokáig azt lehetett hinni, valóban csak hagyni kell a gazdaságot, hogy a piaci törvények hatásaitól működjön. A befektetőket és a piaci törvényeket nem kell szabályozni. A bőség majd „lecsöpög” az alsóbb társadalmi rétegekhez is, hiszen elméletileg egy gazdag országban még a koldusnak is jó. A doktrína azonban mára „kifújt”. Még vitatkoznak azon, hogy eleve helytelen volt-e a megközelítés, vagy csupán arról van szó, hogy a megváltozott körülmények miatt nem működik ma már, illetve olyan vélemények is vannak, hogy a dolgok hátterében világméretű összeesküvés állhat. A dolgokat vizsgálva tisztában kell lenni azzal, hogy a gazdasági döntések sosem tisztán közgazdaságtudományi szempontból megalapozott megfontolásokból születnek, hanem mindig keresni kell a politikai hátteret is. Ezért lehetséges, hogy egy gazdasági modell a nevét olyan politikusról kapja, aki maga lehet, hogy még az alapvető fogalmak jelentésével sem volt tisztában.
Más vélemények szerint a közgazdaságtan – mint tudomány – kialakulásának kezdete óta inkább arra koncentrál, hogy a már megtörtént dolgokat próbálja megmagyarázni, az előrejelzés pedig nem az erős oldala. Az újabb korban divatossá váló, úgynevezett multidiszciplináris megközelítés pedig más tudományágak eredményeit és tapasztalatait próbálja a közgazdaságtannal ötvözni, ami valószínűleg jó hatással lesz az ökonómia elméleti és gyakorlati fejlődésére.
GYŐZZÖN A JOBBIK?
A multidiszciplináris megközelítések nem új keletűek. A közgazdaságtudomány és a matematika párosítása például nagyon sok probléma megoldását segítette elő már évtizedekkel ezelőtt is. Az értéktörvény elmélettől a statisztikai gazdaságkutató módszerekig mind a matematika és a közgazdaságtan „keresztezéséből” jött létre. Érdekes és újszerű próbálkozásnak nevezhető, amikor 2009-ben a Bank of England vezetőinek kezdeményezésére egy konferencia keretében zoológusok és bankárok találkoztak, hogy egymás módszereit megismerjék. A zoológusok javaslata szerint hasznos felismerésekhez vezethetne, ha a közgazdászok ökoszisztéma-analógiákat alkalmaznának egyes jelenségek vizsgálatakor. Nemcsak az egyes bankok, vagy más gazdasági szubjektumok működését lehetne ilyen analógiák alapján vizsgálni, hanem azok egymáshoz és a környezetükhöz kialakított viszonyát és viselkedését is. A halpopulációk alakulása állítólag jó analógiának bizonyult a bankok és pénzintézetek vizsgálatakor. Az orvostudomány és a közgazdaságtan szintén kapcsolatba hozható. Sokan a járványok kialakulása és terjedése analógiáján a bankok sorozatos „bedőlését” próbálják megmagyarázni. Az amerikai központi bank szerepét betöltő FED pedig a múltban már sikeresen próbálkozott a villamossági és a pénzügyi rendszer közötti analógiákkal. A legígéretesebbnek azonban – bármilyen meglepő is – a gazdasági és a biológiai rendszerek közötti hasonlóság vizsgálata tűnik. Egy másik, biológiai megalapozottságú új irányzat, melynek szép jövőt jósolnak, a neuroeconomics, melynek még nincs elterjedt magyar megfelelője. Ennek alapja, hogy tudományos módszerekkel, a döntéshozók agyi struktúrájából próbálnának következtetni a meghozott és a jövőben meghozandó gazdasági döntések jellegére. Olyan elképzelések is vannak azonban, amelyek szerint a közgazdaságtan új paradigmáit a sejtbiológia törvényeiben kellene keresni.
Planck, a Nobel díjas fizikus, a kvantummechanika alapjait is lerakta, állítólag azt mondta, kerüli a közgazdaságtant, mert számára túl bonyolult. Keynes erre úgy reagált, megérti, hogy egy fizikusnak miért nehéz a közgazdaságtan. A közgazdaságtan alapjainak megértéséhez logikára és intuícióra van szükség, valamint a tények széleskörű ismeretére. Ezek többsége ráadásul természettudományos értelemben véve nem számít egzakt ténynek. Lehet, hogy éppen a kvantummechanika felismerései segítenek majd megtalálni az eredményes gazdasági megoldásokat is. Vagy bízzuk ezt a természetes kiválogatódásra és győzzön a jobbik?
