A múlt században, a 70-es évek végén és a 80-as években még azt tanították nekünk az iskolában, hogy a tudományos felfedezéseknek és a műszaki fejlődésnek, valamint az általános modernizációnak köszönhetően, az ember mind hatékonyabban tudja kielégíteni szükségleteit, aminek az lesz a következménye, hogy egyre kevesebbet kell a jövőben dolgozni. Az embereknek pedig egyre több, tartalmasan és hasznosan eltölthető szabadideje marad, minek következtében ugrásszerűen javul majd az életminőségünk. A szabadidő hasznos és tartalmas eltöltése alatt – hisz erre is kitért az egykori doktrína – a tanulást, művelődést, kulturális tevékenységet, rekreációt értették.
A ma már sokak által gyakran átkozott és kárhoztatott szocialista önigazgatásnak egy olyan korszaka volt az említett időszak, amikor az egyszerű emberek, vagy ahogyan akkor hívták, a dolgozó réteg életminőségében valóban jelentős pozitív változások történtek. A 40 órás munkahét, a szabad szombat bevezetése, az üzemi étkezdék kötelezővé tétele mellett a nyaralási pótlék és egyéb intézményesített jogok illették meg az egykori dolgozókat. Majdnem megvalósult a teljes foglalkoztatottság, hiszen könnyű volt munkába állni bárkinek. Az egypártrendszer diktatúrája érezhető volt ugyan abban, hogy nem nagyon lehetett vezető pozícióba kerülni a piros pártkönyvecske nélkül, de nyoma sem volt pl. annak a most alkalmazott gyakorlatnak, hogy valóban már takarítónő sem lehet valaki, ha politikailag nem jól helyezkedett. Persze, sok szempontból lehet (jogosan) kritizálni is azt a korszakot, de nyilván nehéz bárkinek is a szemére vetni, ha némi nosztalgiával tekint vissza. Közben pedig felnőtt már néhány olyan nemzedék, amely később született és így nem élt abban a korban, az elbeszélésekből pedig nem lehet a valós élményekhez hasonló tapasztalatokra szert tenni. Ők az egykori „hőstörténeteket” a leggyakrabban már szemmel láthatóan némi fenntartással, egy nagy adag szkepticizmussal kezelik. Mondjuk úgy, hogy hiszik is, meg nem is, hogy volt bizony olyan is.
KEYNES NEM ILYEN LOVAT AKART
Ne ragadjunk le azonban a szocialista önigazgatásnál! Nézzünk egy nem túl távoli, mégis merőben más kort és más világot: „Az ember egyre hatékonyabban elégíti ki vágyait, nyilvánvalóan mind kevesebbet fog dolgozni, hogy több örömöt leljen az életben, azaz jó életet élhessen.” – mondta John Maynard Keynes még 1928-ban egyik cambridge-i diákoknak tartott előadásában. Az elméleti közgazdaságtan tudományának egyik legnagyobb egyénisége, akinek munkássága nagy befolyást gyakorolt a XX. század közgazdasági és politikai gondolkodására, 85 évvel ezelőtt nyilván nem olyannak képzelte el a jövőt, amilyenben mi most élünk. Mint ahogyan a 70-es 80-as évek „önigazgatói” is nyilván kecsegtetőbb perspektívákban gondolkodtak. Kevesen hitték, hogy oda jutunk, ahol jelenleg is tartunk. De mi történt? Miért alakult másképpen a történelmünk? Hova vezet ez? Az első két kérdésre tudjuk a választ, a harmadikra csak sejthetjük. A társadalmak többségében a mindenekfelett álló szerzésvágy etikája uralkodott el, ami folyamatos és sokszor lényegében céltalan vagyonteremtési kényszert eredményezett. Olyan viszonyokat szült mindez, hogy ma már a politikusoknak, ha hatalmon akarnak maradni, mindenképpen gazdasági eredményeket kell kormányzásuk idején felmutatni, a növekedés ösztönzése nélkül utópia lehet csupán a hatalom megtartása. A szerzésvágynak nevezett emberi ösztön kielégítéséhez pedig ma már nem okvetlen a munkán és a felhalmozáson keresztül vezet az út. Sokan vélik úgy, hogy a kapitalizmus egy sajátos elkorcsosult változata alakult ki akkor, amikor a pénzügyi szolgáltatások iparága vált uralkodóvá. A közgazdászok már évtizedekkel ezelőtt is látták, hogy a gyors ütemű fejlődés – abban az időben az iparosodás – hatalmas jövedelem-eloszlási egyenlőtlenségeket hoz létre. Akkor azonban minderre úgy tekintettek, mint egy kellemetlen mellékhatásra, amit később könnyen lehet majd korrigálni. Általánosan elfogadott vélemény volt, hogy majd a posztindusztriális korban némi állami beavatkozással és a magasabb szintű oktatási rendszerek kiterjesztésével a jövedelmek, ha nem is egyenlítődnek ki, majd közelednek egymáshoz. Az említett cambridge-i egyetemi előadáson elhangzott gondolatait Keynes: Gazdasági lehetőségek unokáink számára című, csak két évvel később, 1930-ban publikált esszéjében írta le, amiben az is olvasható, hogy akkor úgy vélte, a rá következő száz év alatt valósulhat meg, hogy az emberek kevés munkából is viszonylag jól élhetnek majd. A mai szemmel nézve utópisztikusnak nevezhető elképzelése akkor sem keltett komolyabb feltűnést, jóformán fel sem figyeltek rá. Keynest nem ezen gondolatai tették ismertté.
HÁROM ÓRA MUNKA ELÉG?
Bizonyos vélemények szerint – melyeket számításokkal is alátámasztottak – a kor jelenlegi fejlettségi szintjén egy „igazságosabb elosztás” lehetővé tenné, hogy a Föld munkaképes lakossága napi három órát dolgozva megvalósítsa a kényelmes, nélkülözésmentes élethez szükséges feltételeket mindenki számára. Persze, mindez csak elméleti kategória. A valóság egészen más. A körülmények pedig – ha elméletileg megpróbálunk még mélyebbre ásni, a dolgok lényegéig – azért kényszerítik a politikusokat, a vezetőket a gazdasági növekedés serkentésére, mert csak ezzel lehet hatékonyan csillapítani a háttérben folyamatosan dúló osztályharcot. A szegények többet akarnak, a gazdagok szintén még többet. Egyedül a gazdasági növekedés oldhatja fel egy időre az ellentmondást. A növekedés segítségével emelni lehet a szegények életszínvonalát, úgy, hogy közben nem kell növeli a gazdagok adóterheit. A növekedés tehát az osztályharc csillapítását szolgálja.
Jelenlegi állapotában a világgazdaság hosszú távon nem képes a növekedési ütemét olyan szinten tartani, ami a válságból történő kilábalást eredményezhetné – állapította meg a múlt héten Brookings Institution, az Egyesült Államok legrégebbi és egyben egyik legbefolyásosabb kutatóintézete. A világgazdaság teljesítményét mutató, külön erre a célra kidolgozott indexcsoport adatait vizsgálva az intézet elemzői szerint 2011 közepe óta a globális indexek alig mozogtak felfelé, amit a stagnálás biztos jeleként azonosítanak. A vizsgált időszak kisebb felívelései rendre alábbhagytak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a világgazdaság képtelen tartós fellendülésre, ami pedig a „lefulladás” állandó kockázatával jár együtt. A lendület tehát bármikor kifulladhat, a lefulladást pedig nem egy pillanat alatt bekövetkező történésként kell elképzelni. A történet hátterében meghúzódó (fegyvertelen) osztályharc pedig ki tudja, milyen fordulatot vehet még…
