Joggal kérdezhetné a tinédzserkorú olvasó – van még ilyen? –, hogy honnan kerül most ez az asztalra. És igaza volna. A cigarettavégek ugyanis manapság többnyire nem az asztalra kerülnek, hanem az utcára, oda, ahol szétszórják, szétdobálják őket a dohányzók.
Egész Európa-, vagy immár világszerte egyre nagyobb teret kap a mások orra alá füstölés elleni kampány. Meg sem kérdezték a telecskai dohánykertészeket, a szarajevói dohánygyárat, a chicagói kávézótulajdonosokat, mi a véleményük erről a nagy garral meghirdetett szájból való füsteresztgetés elleni akciónak. És nem utolsósorban magukat a dohányzókat sem faggatták ki erről. Hozunk olyan törvényeket, amelyekkel megosztjuk, egymás ellen hergeljük a föld népeit, nemzeteit, nemzeti kisebbségeit. A füstölgetőket és az ellentáborukat. S épp ezáltal füstölgünk egymásra, aminek káros következményei is lehetnek.
Karády Katalin nem érte meg ezt a háborút, elegendő volt neki az első meg a második világégés. Csodálatos hangja azonban megmaradt azok fülében, akik hallhatták. A művésznő megénekelte a hamvadó cigarettavéget is, a mulandóság szívszorító dalát és a szomorú vasárnapról szólót, ami annyira népszerű lett a maga korában, hogy a profán változata is megszületett, persze az már nem a művésznő előadásában.
Megértük a huszonegyedik század kezdetén, hogy már nem csak eldobált mobiltelefon és kipenderített, félig használt, félig kihasznált mélyhűtők és tévédobozhegyek vesznek körül bennünket és hogy felettünk, a fák hegyén, az égen nem bárányfelhők úsznak, hanem üres műanyagzacskók, megértük, hogy már a szánkig ér a szemét, s mindehhez most hozzájárul, hogy a hamvadó, félig elszívott cigarettavégek szörnyű szőnyegén vagyunk kénytelenek megtenni délutáni, egészségügyi sétáinkat.
S mi lesz még ezután, ha már csak az utcán áldozhatnak füstölgő szenvedélyüknek a makacs, elkötelezett dohányosok? Amikor a hamvadó cigarettavéget egy vendégmarasztaló kiskocsma asztalánál nem a hamutartóban nyomják el, mert ilyen hamutartó már nem is foglal ott helyet, hanem minden dohányos ott veti el a cigarettavéget, ahol éppen mászkál? (Igaz, ugyan, hogy a hamutartóból is ki lehetett önteni a cigivéget az utcára s gyakran oda is ürítették, azért volt már ott is bokáig érő...)
Szóval a cigarettavég. A csikk. Vagy még magyarabbul: a csikli.
Ily messziről kellett nekirugaszkodnom, hogy megközelíthessem mondandóm lényegét.
Ez pedig minapi felfedezésemhez kapcsolódik.
Sok-sok év után újra találkoztam egy bácsika személyében a csikkszedővel. Nem a kukákban turkált, mint manapság egyre többen, hanem az utcára szórt cigarettavégek között bogarászva azokat célozta meg, amelyekben maradt némi felhasználható, újra értékesíthető dohány. Ezeket gyűjtögette, hogy majd odahaza kibontsa belőlük a füstölni valót, s cigit sodorjon belőle magának. S mert még csak cigipapírra se telik neki, hát újságpapírba.
Most alig leplezett cinizmussal azt is mondhatnám, hogy az utcára, közterekre, sugárutakra szorult dohányosok szemetelésükkel, ha az utcaseprőknek nem is szereznek külön örömet, a csikkszedőknek valószínűleg, mert más egy hamutartóban elfojtott, meggyötört cigarettavég, mint egy frissen eldobott, amiben még maradt némi füstölni való, mert nem hamvadt el, mint abban a régi dalban.
