Már az indulás sejteti a baljós végkifejletet Bodor Ádám Verhovina madarai című prózakötetének egyik fejezetében; szinte azonnal a görög tragédiák mélyvizében érezzük magunkat, hisz valami láthatatlan, sejtelmesen átindázó feszültség lappang iszonyúan örvénylő erővel. Erény és bűn között kellene eligazodni, adott esetben meg ítéletet is hozni. S ez nem is olyan könnyű, mivel a bosszú jogossága nem minden esetben egyértelmű, hovatovább a tettek alakítója igen gyakran a sors, a fátum, avagy aminek meg kell történnie, az meg is történik. Nem ritkán a végzet szemel ki valakit, aki aztán a bosszú végrehajtójává válik.
Az erdélyi író könyvének e részlete előzőleg azt közli, hogy a közelgő ünnepség jegyében a település lelkésze hét kislányt (8–11 évesek) küld ki a mezőre margarétát, németszegfűt és búzavirágot szedni, a hirtelen támadt vihar elől azok a romos erdei kápolnában keresnének menedéket, egy villámcsapás azonban mindannyiukkal végez. Ott fekszenek mind a heten a kőpadlón, ketten az A-családból (az egyszerűsítés kedvéért csak a nagybetűs jelzést alkalmazzuk), hárman a B-családból, és ketten a C-családból. A gyászos hírre sokan odasietnek, köztük Nika Karanika gondozónő is. Körbejárja a fekvő gyerekeket, föléjük hajolva megérinti homlokukat, eközben két kislány homlokára egy-egy könnycseppje hull. Azok ketten fölélednek, felülnek. A többi fekve marad –, a C-családból mind a kettő. A „feltámasztottak” egyike az A-, a másik a B-családból való. A C-házaspár ösztökélné, sürgetné Karanikát, folytassa az élesztést a többieknél (az ő két gyereküknél) is, a gondozónő azonban szótlan, nem érti, mit akarnak még tőle, hiszen könnycseppjei elfogytak, oda a „mágikus” ereje. Az éj folyamán valaki hátba szúrja Karanikát, de az nem hal meg, a két életre kelt kislányra reggel viszont drótokkal megfojtva találnak rá. A bosszút nyilvánvalóan csakis a C-házaspár követhette el.
A könyv e fejezete ezzel be is zárul, ám teret nyit ugyanakkor számos gondolat-variációnak. A görög tragédiákban a dolgok olykor felsőbb (isteni) parancsra történnek, a szerzők pedig a tetteket etikai dimenzióját háromféleképpen próbálták elrendezni: vagy az erkölcsi világrendet igazolták az istenekkel szemben, vagy az istenek mellett álltak ki az erkölcsi világrend ellenében, végül (mint például Euripidész) pedig az isteneket marasztalták el az erkölcsi világrend nevében. Vannak továbbá, akik a jog szempontjából ítélnek, másoknál az erkölcs a mérce, ismét másoknál pedig (mint például Euripidésznél) a szándékok, az ösztönök a lényegesek, mai szóhasználattal élve: a lélektani elemek. Mindezek számbavétele döntheti el utóbb a fenyítés mértékét, de születhet akár felmentő ítélet is. Előfordul hovatovább, hogy az istennő sem vállalja egy bonyolult per eldöntését, azt a nép által kiválasztott képviselők alkalmi „bíróságára” bízza. (Az azonos számú szavazat egyébként már felmentést jelentett.) Jelen esetben a testületnek nyilván azt kellett volna megvizsgálnia, hogy a C-házaspár fájdalma és bosszúéhsége lehetett-e olyan mértékű, hogy igazoljon egy gyilkossági kísérletet és két kisgyerek megölését. Enyhítő körülményként felfedezhető-e a cselekvés folyamatában például felbujtás vagy megbánás, miként mérlegelendő továbbá annak ténye, hogy a bűn eredendő, az átok meg ősi. És még a megtorlásnak is számos fajtája ismeretes, a legrafináltabb bizonyára az, amikor a bíróság felmenti a perbe fogottat a gyilkosság vádja alól, mondván, a saját lelkiismeretére bízza, tovább képes-e (boldogan) élni, avagy a véget nem érő szenvedés vár rá.
Bodor Ádám nem ítélkezik, viszont megtoldja a történetet egy ráadásos elemmel. A görög tragédiák szereplőinél ugyanis nyomatékosan van jelen a félelem és a hazugság, mintegy a bukás előszobájaként. Nos, a C-szülők akár jogosan vélhették úgy, hogy Karanika „hazudik”, vagyis hallgatásba burkolózása hamis, amikor a további felélesztésre serkentették, tehát bűnösen elhanyagolta a C-leánykák megmentését. Az olvasó persze tudja, hogy a gondozónő nem hibáztatható, lévén emberfeletti képessége is véges. Ez esetben még talán mondhatnánk, hogy a fátum elkerülhetetlen –, de miként vélekedjünk a két meggyilkolt kislány halálát okozó elvakult és féltékeny gyűlöletről, a mások fájdalmára elvetemült módon való rájátszásról? Ennek megítélést azonban már mi is inkább az olvasóra bíznánk.
