Tűnődöm, s nem találok rá választ, a férfiak miért nem írnak a barátaikról. A férfibarátságról. Talán egyfajta szemérmesség lehet a visszatartó erő, a megfelelő, találó szavak hiánya, a minduntalan befészkelődő tapintatosság. Ezért magam is visszafogottan idézném meg azt a – közel húsz évvel ezelőtti – napot, amikor bejönni láttam őt a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségébe. Nyári reggel volt, a közeli Blaha Lujza téren még éppen csak beindult a forgalom, az emeleti ablakokon át özönlött a verőfény, a deszkben (jóval kisebb, mint a Magyar Szóé) még senki, üresen áll a kilenc asztal. Ez a nagyterem azoké volt, akik nem tartoztak szorosan egyik rovathoz sem, általában tehát a főmunkatársaké. Egykoron több lakórészt szabhattak egybe, kacskaringós folyósok vezetnek a rovatok szobái felé, egyfajta labirintus, kell néhány nap, mire az ember feltalálja magát –, de mindenünnen sugárzik a régi polgári lét nyugalmat és derűt árasztó miliője. Egyedül ülök tehát az asztalomnál, kávé, napilapok –, amikor megérkezik. Középmagas, szikár, az arcán mély ráncokban a barátságosan fanyar humor. Erdélyből költözködött át a családjával, mint akkortájt sokan mások. Bemutatkozunk, s minden mérlegelés nélkül elkezdődik a beszélgetés. Aztán elolvasom az írását az aznapi lapban: pedánsan, fegyelmezetten fogalmaz, csűrés-csavarás nélkül, szókimondóan, irodalmi pallérozottsággal. A déli órákban is ott ténfereg még a szerkesztőségben, nyugodtan, az írását már leadta. Én egy sajtótájékoztatóról érkezem. „Ráérsz?” – kérdi. „Rá” – felelem. Levezet a szemközti, magas bérházak közé beékelődő kicsiny sörözőbe. Maga a helyiség legfeljebb négyszer tízméteres, legtöbben a pult melletti bárszékeken üldögélnek, a három beszorított asztalhoz nehéz beférni (néhány korsó sör után onnan kikecmeregni még inkább); szendvics, pizza, ennyi a kínálat. De tökéletesen elegendő. Többnyire a szerkesztőség tagjai járnak ide, meg néhány törzsvendég a közelben lakók közül. A tulajdonos (vagy bérlő) szintén Erdélyből érkezett, ő csapolja a sört, süti a pizzát, mindenkit ismer (most már engem is), egyszóval családias a hangulat. Kísérőmmel néhány barátságos mondatot váltanak, közben megérkezik a két ifjú költőnő is, akik igen elégedettek, ha verseik időnként megjelennek a lapban, ők egyébként voltaképpen a Hírlap délceg fotósa kedvéért járnak ide, az azonban rendszerint állandóan lót-fut, a lányok viszont maradnak, s ennek mindenki örül. S alig vesszük észre, hogy lassan már késő délutánba hajlik az idő.
Eltelik néhány hét, amikor már komolyabb témák is szóba kerülnek. Addigra megtudom, hogy pszichológiát végzett, otthon több lapnál dolgozott, s megjelent három verseskötete. Egy napon – hosszas csönd után – arról kezdett beszélni, hogy regényírásba fogott, de állandóan feszíti a kérdés: hol húzódhat az őszinteség határa. Merthogy élő személyekről van szó. Képtelen őszintétlen lenni, de sérteni sem akar. Azon az estén sokáig elmaradtunk, sok mindent megtárgyaltunk. Úgy gondolom, akkor lettünk barátok.
Én utóbb visszaköltözködtem, maradt a levelezés, időnként a telefon. Közben megírta a regényét (megküldte), majd egy kitűnő útikönyvet Erdélyi prikulicsok címmel (nálunk is bemutattuk). Újabb találkozója volt ez azzal a vidékkel, azokkal a városokkal, ahogy egykor élt, megfordult, személyes és történelmi emlékeket felvonultatva, kultúrtörténeti és szociográfiai tényanyagot meg statisztikai adatokat is beleszőve. És markáns következtetéseket levonva (egy életkorban az ember már szigorúbb). Mindezt pedig szépírói eszközökkel összefogva. „Egy honfoglaló garabonciás álomlátása” – ez az alcíme a kötetnek, amely talán egyfajta végtisztesség jegyében íródott. Meg búcsúzóként is. Agyvérzés – a hozzátartozók kissé homályos e-mailjéből ennyit tudtam meg. Egyszer még hívtam telefonon, ő vette fel. Utána már nem mertem. Nemrégiben még tőle érkezett levél, karácsonyra, de a betűk már igencsak rakoncátlankodtak. Ember helyett például néhol „embre” volt, idő helyett „dői”. A lánya, nyilván tapintatból, nem igazított a küldeményen.
Most húsvétkor szorongva vártam, érkezik-e tőlük üdvözlet. Érkezett. És az ő neve is a felsorolásban. Megnyugodtam. Ideiglenesen. Utóbb ráfutottam egy versére, Pomázon írta, egy erdélyi lapban jelent meg, Menetjegy címmel. Álljon ez itt, legvégül:
„Megváltottam a menetjegyem
potom pipafüstön, szeszen.
– A Szíriuszra – mondtam.
– Jaj, kérem,
oda ennyi nem elég!
Oda gégerák kell,
vagy vonatkerék,
tíz emelet mélység...
És első osztályú
elit borzalom.
Szesszel, pipafüsttel
legfennebb csak ide,
a szomszédos
bárányfelhő szélibe...”
