Bájos, mutatós és művelt nő volt Mathilde Wesendonck, egyben műkedvelő költő is. Egy zürichi bankár-üzletember felesége. A férj mellesleg szállást és menedéket adott az éppen menekülésre kényszerülő zeneszerzőnek, s anyagilag is támogatta. Mathilde pedig, nyilván nem kellett különösebben ösztökélni, megmutatta verseit. Idézhetünk is azokból: „Mondd, mily földöntúli álmok/ tartják titkon fogva lelkem?/ Mért, hogy semmivé nem válnak,/ mint a tengerár a szirten?” Vagy: „Álmok….mintha téli hóra/ Tavasz napja csókot ejt,/S mire kél a déli óra,/már a zsenge fű kikelt,/S közte rózsák szirma sarjad./ Rózsák illatálma száll,/ Kebled lángján mind elhalnak/ Rájuk sírhant csöndje vár.” Wagner nem bíbelődött sokat a versek színvonalával, viszont ötöt nyomban megzenésített (ezek a híres Wesendonck-dalok), majd – a gyorsan kibontakozó szerelemtől hajtva – Trisztán is beleszeret Izoldába. Merthogy ekkor kezd hozzá valójában ehhez az operájához. S ez az igazi hozadéka ennek a szenvedélyes kapcsolatnak. Amely a feleségétől elhidegült bankár közömbössége folytán akár jóval tovább is tarthatott volna, ám ekkor lép színre Minna, Wagner igencsak féltékeny felesége, aki egy megtalált levélből értesül a történtekről. Mindent elmond a bankár-férjnek, és – bár az „ügyet” mindkét fél tapintatosan intézi – a Wagner házaspárnak el kellett hagynia a zürichi menedéket. Minna (teljes nevén Wilhelmine Planer) egyébként színésznő, 1831-ben ismerkednek meg (Wagner ekkor nincs húszéves sem), öt évre rá házasodnak össze. Minnának amúgy még több alkalommal kellett közbelépnie, például 1850-ben, amikor a zeneköltő éppen súlyos anyagi gondokkal küszködve menekülne a világtól, de Párizsban hirtelen gyámolítója akad, bizonyos Jessie Lausott személyében. Az ifjú, ám már férjezett hölgy nagy rajongója a komponista zenéjének, együtt tervezik a szökést, de Minna ismét „helyreállítja a rendet”. Minna és Wagner házassága egyébként igencsak hullámzó lehetett. A zeneszerző egy alkalommal így ír az éppen távol levő feleségéhez: „Ma még jobban tudom, mennyire szeretlek”. Pár hónappal később azonban már mintha meggondolná magát: „Köztünk csupa ellentét van, az egyetlen menekvés: különváltan élni!” Rövidre rá viszont ismét így nyugtatja Minnát: „Remélem, együtt maradunk életünk végéig, nyugodt boldogságban!”
Liszt Ferenccel Wagner 1853-ban is találkozik, ekkor ismeri meg lányát, az akkor tizenhat esztendős Cosimát. Kapcsolatuk azonban csak jóval később mélyül el, s amikor hivatalosan is frigyre lépnek (Cosimának ehhez előzőleg válnia is kellett addigi férjétől), Wilhelmine már négy éve halott. A Wagner életében addig szerepet játszó nők – mai szemmel nézve is – mind rendre igen mutatósak, csinosak, szépek. Mindezek ellenére a zeneóriás a nőktől „a teljes behódolást követelte meg”. Legalábbis ezt állítja dédunokaként botrányt kiváltó könyvében Gottfried Wagner. Liszt lánya pedig inkább titokzatosnak mondható, szépnek és bájosnak viszont semmiképpen, lévén, hogy apja „csontos”, markáns vonásait örökli. Nos, Gottfried Wagner szerint Cosima a külvilág felé „az eltussolás és a dolgok megszépítésének máig tartó családi hagyományát alapozta meg”. Françoise Giroud A csodálatos Cosima c. kötetében úgy fogalmaz, hogy ez a házasság olyan, „mint egy poklokkal és édeni diadalokkal zsúfolt, sűrű harcokban és ritkább eksztázisokban bővelkedő zenedráma, amelynek nagy és szélsőséges dallamíveit mintha maga Wagner hangszerelte volna”. A francia írónő úgy véli, Cosimát még évtizedekig gyötörte a lelkiismeret amiatt, hogy elhagyta első férjét, Hans von Bülow-t, korának legkitűnőbb karmesterét. Wagnerral ugyanakkor különös párt alkottak: a házasságtörő asszony huszonnégy évvel volt fiatalabb, és egy fejjel magasabb Wagnernél. Hazugsággal volt tele az életük, melynek mindvégig a látszat volt az egyik legfőbb jellemzője. „Zsenit szeretni nem egyszerű dolog” – írja végül Giroud. Wagnerék szerelme tényleg mindent legyőzött, a halált kivéve. A zeneszerző 1883-ban hunyt el. Cosima még negyvenhét évig ápolta harcosan férje örökségét. Kilencvenhárom éves korában halt meg.
Wagnerhez közel állt a nagyvonalúság, a pénzszórás, a monumentalitás felmutatása – és az önzés is. A nőkkel való kapcsolataiban mindez – olykor egészen világosan, máskor inkább homályosan – nyomon követhető. Ő maga egy alkalommal így írt erről: „Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén, minden feltétel nélkül fogadják magukba a dolgokat, hogy érzéseiken át szebbé alakítsák át azokat”.
