Sokat töprengett Hermann Helmholtz előzőleg, mit is mondjon majd ezen a tanácskozáson. Goethe és (a kutatásokban már jóval előrébb tartó) Newton párharcában mindenekelőtt saját tételeivel kellett szembesülnie, méghozzá azokkal, amelyeket eddig nem volt bátorsága megbolygatni. Csak titokban, íróasztala mellett, az éjjeli órákban a csillagokra tekintve jegyzetelt gondosan őrzött mappájában arról a dilemmáról, hogy birtokában vagyunk-e valójában a magasabb rendű tudásnak, vagy az agyunk kizárja, esetleg elrejti a komolyabb kozmikus hátteret. Lennének ismeretlen akadályok a tényleges tapasztalás előtt? Hajlott arra a gondolatra, hogy tudomány és spiritualitás megférhet egymás mellett, de tudta, a kor tekintélyei ezt foggal-körömmel ellenzik. Lényegében ő is közéjük tartozott, hisz a szem és a látás általa készített modellje szintén ezt látszott alátámasztani, s mivel fizikus volt, meg orvos, az észleléskutatásai esetében szigorúan empirikus nézeteket vallott, elmélete a közvetlen észlelésen alapult. Viszont tartott attól, az újfajta kutatások egy napon majd éppen azt bizonyítják be, hogy az érzékszerveinken át érkező információk szőttese csak egyfajta modell, amely inkább illúzió, mintsem valóság. Eretnek módon Helmholtz azt is feltételezte, hogy a valódi gondolatnak talán nincs is köze az agyhoz; mi sokkal többek vagyunk a fizikai agyunknál, a spirituális gondolkodásmenet pedig túlnő a hétköznapi logikán. Avagy: a valódi gondolat prefizikális.
Midőn mégis elvállalta, hogy előadást tart Goethe természettudományos munkáiról a königsbergi német egylet ülésén, s a hallgatóságra tekintett azon a szép tavaszi napon, 1853-ban, már pontosan tudta, hogyan érhető el a szükséges egyensúly. „Arisztotelész persze megkerülhetetlen – kezdte Helmholtz –, ő például hét alapszínt említ, öt keveretlent, valamint a fehéret és a feketét, majd összekapcsolta őket a négy főelemmel (tűz, levegő, víz, föld). Akit érdekel, beleolvashat Leon Battista Alberti 1435-ben, latin nyelven íródott traktátusába is (De pictura), az általa elkészített négyzet már csak négy alapszínt tartalmaz: a vöröset, a kéket, a zöldet és a szürkét. Érdekes megállapítása: a festékszínek nem egyenlőek a színekkel.” Beszélt ezt követően Leonardo da Vinci ilyen irányú megfigyeléseiről, s ama megállapításáról, hogy a fény, a hang és a vízhullámok ugyanazon törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Úgy vélte továbbá, hogy az egyforma fehérségű színek közül azok fognak fényesebben csillogni, amelyeknek sötétebb a háttere. Csak mindezek után tért rá Goethének az 1810-ben megjelent Színelméletére, emlékeztetve arra a furcsának minősülő esetre, miszerint a költőfejedelem vizsgálódásaihoz kölcsönkért egy akkortájt nagy értéket képviselő üveghasábot, de más irányú elfoglaltsága miatt arról meg is feledkezett. Csak amikor a tulajdonos visszakérte a prizmát, akkor keresi elő a szekrényből és végez el sebtében néhány kísérletet. Várakozásában csalódik: a fehér falon színeket nem lát, a hasábon át a színek csupán ott lépnek fel, ahol egy sötétebb tárgy világosabbal érintkezik. S számára ez már elegendő is Newton elméletének megcáfolásához.
Helmholtz ekkor nagy levegőt vesz és bonyolult megfogalmazásba kezd: „Goethe, bár a szellemi tevékenység legkülönbözőbb terein megpróbálta erejét, legkiválóbb képessége szerint végtére is költő volt. A költői és a művészi tevékenység lényege pedig abban áll, hogy a művészeti anyag a gondolat közvetlen kifejezésévé alakuljon. A tökéletes műtárgyban a gondolatnak nem szabad szigorú következtetések alapján megjelennie, hanem a közvetlen szellemi felfogás és a felindult kedély szülötteként a művésznek öntudata nélkül kell előtérbe lépnie”. A továbbiakban még homályosabb, arról próbál értekezni, hogy milyen a közvetlen valóság „alakja” és a műtárgy „szellemi tartalma”, s mi a szerepe mindebben „az érzéki benyomás elevenségének”. Miután így jól „megdolgozta” az egyébként szaktekintélyekből álló hallgatóságot, Helmholtz végül elmondhatta Goethéről azt, amit maga is szeretett volna elhinni. Nevezetesen azt, hogy a költő a fizikai vizsgálódások során is szellemi forrásokból merít, módszerén nem változtat. Művet kíván létrehozni és érvényesíteni. „Nem törekszik ő a természetet a szemlélete alá nem eső fogalmak által értelmezni – mondta ekkor –, hanem úgy tekint rá, mint valamely kész műremekre, amelytől elvárja, hogy szellemi tartalmát a fogékony szemlélő előtt itt vagy ott maga feltárja.” Goethe megmenekült, Newton is egészben maradt. Helmholtz pedig fellélegzett.
