Gyakorta beigazolódik, hogy véletlenek valóban nincsenek. Egészen logikusnak tűnik tehát, hogy aki az egyetemen latint és görögöt tanul, kutatási területéül a magyarországi humanizmust választja, s közben ösztöndíjas olasz honban, majd magántanár a Bolognai Egyetemen, az előbb-utóbb Magyarország római nagykövete lesz. Merthogy Szörényi László így került 1991-ben az Örök Városba. Irodalomtörténészről, szépíróról lévén szó az is magától adódik, hogy a titoktartás kötelező tíz évét követően előkerültek a feljegyzései, hogy azokból kötet álljon össze.
„Ha diplomataként dolgoztam is, filológusként éltem át a közszolgálat négy évét” – mondja szerzőnk a könyv utószavában, s a „leszerelt” diplomata is ily módon merít a múltból. A patakzó humorral, máskor szelíd merengéssel megírt tárcák és karcolatok egyben kultúrtörténeti históriák is, életre kelt olvasmányélmények, melyek az évszázadokat átívelő magyar–olasz kapcsolatokat vonultatják fel. Olykor egyenesen olyan Cs. Szabó-módra megrajzolt történetek. Szörényi ugyanis megannyi alkalommal szinte közös utazásra hív bennünket. Egyik írását például így indítja: „Elsétáltam egészen a Quirinale-palotáig, ott leereszkedtem a Datarián, és kikötöttem egy kis téren, ahol az a XVI. század végi, dús stukkó- és freskódísszel ékesített templomocska volt, ahol abban az időben a magyar miséket tartották.” Az amerikai nagykövetség Via Veneto sarkán lévő épületéről pedig megtudjuk, hogy a neoreneszánsz palotát Gaetano Koch éptette a XIX. század végén, Rodolfo Boncompagni-Ludovisi herceg számára. Az Abruzzók zordon hegyei közt fekvő Sulmona városkáról viszont kiderül, hogy nem pusztán Ovidius szülőhelye; itt van az egyik legszigorúbb olasz börtön, „ahol a legveszedelmesebb olasz maffiózókat szokták tárolni”. S immár azon sem csodálkozunk, hogy szerzőnk Messinában Dante Isteni színjátékának azt a háromkötetes változatát vásárolja meg, amelyet szicíliai nyelvjárásra fordítottak le. San Marinóban viszont a hallgatóságnak Szerb Antalt idézi, részletet olvasva fel az olaszra is lefordított A harmadik torony című útinaplóból. Nyitott szemmel járva nincs lelke kihagyni a poénos információt, miszerint a diplomáciai negyedben található pornómozit – a környezethez igazodva – Nagykövetek (Ambasciatori) névvel ruházták fel, de ezt csak útba ejti, inkább egykori törzshelyét látogatja meg, egy tejivót, amelynek régi tulajdonosnője rögtön azonosítja az egykor oda járó egyetemistát. Anna asszony most elmeséli, hogy az épülethez hajdan hozzátartozott egy istálló is, benne tehenekkel, mígnem Mussolini rendeletére a római belvárosban megtiltották a tehéntartást. Az istállóból így részben biliárdterem, részben illemhely lett. – No de tanár úr – mondta Anna kacagva –, hol van ma már Mussolini? És látja, itt mégis tejivó van.
Különös, olykor furcsa alakokkal is garmadával találkozhatunk. Ezúttal csak kettőt említünk. Az egyik Angelus atya, aki Kanadában is volt misszionárius, de már jó ideje ő szolgált az olasz félszigeten szétszóródott magyar katolikus hívők javára, kis mopedjével több tízezer kilométert megtéve keresztelt, esketett, temetett, misézett, prédikált, s Üzenet címen kőnyomatos újságot szerkesztett. Érdekes figura a római orosz nagykövet is, akiről a vizit előtt kiderült, hogy az általa beszélt nyelvek a következők: olasz, francia, angol és bambara. A beszélgetésük során persze ez utóbbira terelődött a szó. Nos, az illető Moszkvában tanult a Keleti Nyelvek Főiskoláján, s gyorsan kiderült, Mali Köztársaságban lesz nagykövet, ezért egy rendkívül szigorú tanárt adtak mellé, az egész nagy Szovjetunióban egyedül ő tudott bambarául. Vért izzadva sajátította el ezt az igencsak nehéz nyelvet, majd hónapokon át készítette – a bambara eposzt is beleszőve – a bemutatkozó beszédét. És elutazott Bamakóba. Mali köztársasági elnöke és az egész kormány kővé dermedve hallgatta végig az előadást, majd a bekövetkezett nagy csöndnek a kulturális miniszter vetett véget e felvilágosítással: „Az országunkban beszélt néhány tucat nyelvből a bambara már kihalt.”
A klasszikus műveltség és a humor általában testvérek. Ez a bölcs derű az alaptónusa szintén a fogadásokat, díjátadásokat és rendezvényeket megörökítő írásoknak. S mindehhez igazodik a könyv címe is: Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán! Mai napig ez a két, olasz nyelven felfestett mondat (Viva Bela Kun! Susy ninfomane!) ékeskedik a római magyar nagykövetséggel szemközti kőkerítésen. Egy történetet pedig nekünk sincs szívünk kihagyni a legvégén: a helyszín Perszepolisz, ahová a sah invitálta a vendégeket a nagy állami ünnepükre. Losonczi Pál – akárcsak a többi meghívott államfő – a hatalmas márványcsarnok padlójára felállított selyemsátrak egyikében aludt. Felébredvén az arra cammogó első fekete bőrű egyént „Hello, boy, whisky!” felkiáltással üdvözölte. Ám az történetesen az abesszin császár volt.
