A korábban levéltáros-történészként dolgozó Kováts Judit az elmúlt tíz esztendő folyamán három súlyos történelmi regénnyel jelentkezett, amelyekben a második világháború alatt és az utána következő átmeneti időszakban lejátszódott, kevésbé közismert események emberközeli feldolgozása által igyekezett bővíteni történelmi tájékozottságunkat, nem kevésbé segíteni a társadalom szembesülését egy zavaros időszak okozta traumákkal. Megtagadva (2012) című művében a második világháború befejezését meghatározó eseményeket, a védtelen civil lakosság, a háború hátországának az orosz megszállókkal szembeni kiszolgáltatottságát taglalja, Elszakítva (2015) című alkotásában a csehszlovákiai állapotok fölvázolásával a kollektív bűnösséggel sújtott felvidéki magyarság tragédiáját, illetve a Rákosi rendszer totalitarizmusának bemutatásával a világháborút követő eseménydús éveket veszi górcső alá, Hazátlanok (2019) című regényében pedig a szlovákiai németség meghurcoltatását dolgozza fel, mindhárom esetben súlyos vádiratot fogalmazva meg az adott korszakkal szemben.
Magvető, Budapest, 2022, 240 oldal
A Tátra gyermekei (2022) című kötetében a szerző szorosan épít előző, Hazátlanok című regényére, s látszólag ott folytatja, ahol előző (három) művét abbahagyta. „...nem tudom, hová megyek, nincs, és lehet, nem is lesz többé hazám, de miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?” – töpreng a késmárki Lilli Hartmann a Hazátlanok lapjain. A Tátra gyermekei egyszerre ennek az összetett kérdésnek a kibontása és válasz ugyanarra. A mű középpontjában ezúttal is a második világháború szörnyűségeit elszenvedő, különféle internáló és befogadó táborokat megjárt főhősnő áll, aki férjével és a fogolytáborban született nevelt gyerekével (tífuszban elhalálozott nővére kisfiával) az America nevű hajón Amerikába, a lehetőségek országába utazik. A történet tehát folytatódik, de mint fentebb már utaltam rá, regénypoétikai tekintetben a folytatás látszólagos, mert tartalmi tekintetben bármennyire is közeli kapcsolatban áll A Tátra gyermekei a Hazátlanokkal, felépítésében, cselekményszövésben és szerkezeti megoldások terén az írónő negyedik kötete meglehetősen különbözik az előző könyveitől. Míg korábbi három regényében a szerző teljes egészében huszadik századi történelmi traumákat dolgozott fel, addig A Tátra gyermekei esetében csupán a műnek a kerettörténetét képező alapszituáció nevezhető szigorúan történelmi vonatkozásúnak. A hangsúly ezúttal a Tátrával kapcsolatos történeteken van. Olyan tanmesékről van szó, amelyeket a főhősnő még odahaza kislányként hallott, illetve amelyek kitalálásával múlatta az idejét a különböző táborokban, és amelyeket szeretne könyvben közreadni. A zömében parabolaszerű történetek önmagukban is megállnak a lábukon, az összekötő elem a meseláncban a Tátra, ami ez esetben az otthont szimbolizálja, a mesék pedig azt az örökséget képezik, amit az ember régi, békebeli életéből megőrzött, s amit otthonról magával visz az új világba, miután úgy dönt, hogy végérvényesen szakít a vészterhes múlttal.
Az elbeszélő hősnő folyamatosan mesét ír vagy mesét mond, a permanens fantáziálás révén létrejövő mesék a menedéket jelentik neki, menedéket a kegyetlen valóság, az alvászavarok, a rémálmok és az irreális félelmek elől, ennek ellenére, a legendákhoz hasonlóan, a mesékben is, fantasztikus elemekkel dúsítva, igen gyakran visszaköszön a realitás. Nem mellesleg a meseszerű megfogalmazások és szófordulatok olykor a valóság taglalásakor is felbukkannak, az elbeszélő hős például a különféle táborokban töltött időszakot rendszerint „hét esztendő, hét hónap, hét nap”-ként emlegeti. A szerző számára ugyanakkor a mesék lehetőséget nyújtanak arra, hogy megvillantsa lírai hangját. Az egyik mesében a Tátra keletkezéstörténetét a következőképpen írja le: „A baj akkor történt, amikor az angyal elrepült megcsodálni az Úr legújabb alkotását. A felhőszakadás, amely távollétében zúdult a vidékre, olyan hatalmas volt, hogy az utolsó göröngyig lemosta a termőföldet a sziklákról, amelyek így, lecsupaszítva, hatalmas, égre írt felkiáltójeleknek, a belőlük kiálló kőcsipkék és cakkok sárkányfogaknak, az óriás, fekete szájként tátongó szakadékok, szurdokok a pokol lejáratainak tűntek. Meg kell hagyni, a Tátra zordabbra, félelmetesebbre szándékosan sem sikerülhetett volna.”
Míg előző regényei a történelem viharait elszenvedő kisemberek sorsát ábrázolták rendkívüli érzékletességgel, addig a szerző új kötetében a történelmi szál csupán kerettörténetként van jelen, amely egybefogja a Tátráról szóló, változó minőségű betétmeséket. Kováts Judit korábbi művei szenvedéstörténetek, míg A Tátra gyermekei egyfajta kísérlet a múlt feldolgozására, azzal a céllal, hogy a múltnak többé ne legyen hatalma az ember felett. Ilyen megközelítésben az első három regény a szembesülésről, a negyedik pedig az elengedésről szól, sajátos utazás óvilág és újvilág, múlt és jövő, képzelet és valóság között. A múltat a regényben a mindig készenlétben lévő hátizsák képviseli, amelyben az elbeszélő hős táborról táborra, országról országra cipelte az életét. „Ha nem a hátamon volt – vallja róla egy helyen –, akkor az ágyam mellett állt készenlétben, vagy éppenséggel párnaként szolgált, amikor az evakuáláskor Führer-gyerek, az amerikai megszállási övezetben displaced person, a cseheknek és a szlovákoknak fasiszta német kurva, a bajoroknak jöttment idegen, hátizsákos német voltam.” A hátizsáktól való megszabadulás a Szabadság-szobor árnyékában immár szimbolikus gesztus: végérvényes szakítás a múlttal.
