Három regény után jelentkezett első novelláskötetével Dragomán György. A váltás nem azt jelenti, hogy egy sikeres regényíró új műfajban próbálta ki magát. Egyrészt Dragomán regényeinek fejezetei is sokszor működ(het)nek önálló elbeszélésként, másrészt pedig az Oroszlánkórus című kötetbe gyűjtött alkotásokat – saját bevallása szerint – több mint tíz év terméséből válogatta a szerző. Talán éppen ennek a hosszú megszületési időszaknak tudható be, hogy a gyűjteményt elsősorban a tartalmi és a formai sokszínűség jellemzi. A szerzőiségen túl erőltetett lenne bármit is kiemelni, ami a kötetben szereplő mind a harminc novellára egyaránt érvényes lenne. Ettől függetlenül számos olyan mozzanat fémjelzi ezen alkotásokat, amelyek ismerősek lehetnek a Dragomán-regények olvasóinak.
A novellák többsége családon belüli viszonyokat, nem ritkán valamiféle rendellenességet boncolgat. Párkapcsolatok, szülők és gyermekek viszonya, a társadalmi helyzet kihatása a családon belüli történésekre azok a kérdések, amelyek terítékre kerülnek ezekben a művekben. Visszatérő motívumként külön említést érdemel az apa-fiú, nagyapa-unoka kapcsolat többszörös ábrázolása. Különös hangú novella ebben a sorban az Örökség című, amely egy férfiről szól, aki sorra fedezi fel az édesapja után maradt „apróságokat”, amik egy ember életét jelentik. A mű pátosz nélküli érzékletességgel tárja elénk, mi marad egy ember után halálát követően, mennyi titkot visz magával, amiről legközelebbi hozzátartozóinak sincs fogalma, mennyire ismerjük egymást, és mekkora mértékben tudunk odafigyelni a másikra, még ha olyan közeli hozzátartozónk is, mint az édesapánk. A főhős többek között megtalálja apja borotválkozódobozát (soha nem látta apját szakáll nélkül), szénrajzokkal teli mappáját (sose látta őt rajzolni), naplónak nevezett oroszfüzetét (nem tudott róla, hogy apja beszélt volna oroszul), és benne egy régi fényképet, amelyen egy kamasz lány látható.
Számos novella gyermekhangra íródott, ami immár dragománi védjegynek is tekinthető (A fehér király és a Máglya című regények elbeszélői is gyerekek). A gyermeki őszinteségre, ha úgy tetszik, naivitásra hangolt elbeszélői nyelven elmondott történetek ereje a gyermeki világlátás különlegességében rejlik. A gyerek a saját felfogóképességével és a rendelkezésére álló információkkal összhangban mondja el az eseményeket, és az azokat mozgató összefüggéseket. Ennek az elbeszélői technikának köszönhetően a cselekmény szálai főként csak sejthetőek, ami sajátos hangulatot kölcsönöz az adott műnek. A Húsleves című novellában például egy tízéves kislány mondja el a történetet, amely a balesete után egy évvel később a gyógyintézetből hazaérkező édesanya fogadásának előkészületeit taglalja. Az elbeszélésből fokozatosan kiviláglik a társadalmi háttér, amelyben apa és lánya élnek, betekintést nyerünk a közösségi viszonyokba, és lassan feldereng előttünk a baleset lehetséges kiváltó oka.
A fehér király és a Máglya című regényben is egy Romániára hasonlító, de lényegében fiktív zsarnokságról van szó. Míg az első egy kommunista diktatúra hétköznapjainak a korrajza, addig a másik betekintést nyújt közvetlenül a diktatúra bukása utáni zavaros időszakba. Az egyént elnyomó és kihasználó hatalom, egy sötét kor újra meg újra felderengő emlékképei is több novella visszatérő motívumát képezik. Ezek közé tartozik az egyik kedvencem: A rendszer és ellenségei. A novella főhőse Erika, aki egy Párizsban befutott emigráns szobrász szülővárosába, N.-be érkezik. „Mire a vonat a főpályaudvarra ért, Erika már azt gondolta, lehet, hogy mégis igaza volt a többi emigránsnak, amikor azért támadták, hogy anélkül írt monográfiát C. Ogilvy betonkorszakáról, hogy előtte megnézte volna N.-t…” A nőt szürke, posztszocialista miliő köszönti, rohamrendőrök, tüntetés, zuhogó eső. Taxiba ül, és a galéria felé indul, de egy idő után kénytelen kiszállni a dugóba keveredett járműből, és gyalog folytatni útját. Húzza magával bőröndjét az ömlő esőben, a tüntetők énekelnek, ő pedig a szobrász művein keresztül látja a várost – teljesen más szemmel, mint addig. A kihagyásos, sejtetésre épülő írástechnika tükrözi a város, N. hangulatát. Az elhallgatásokkal a szerző a félelemre épülő rendszer működésének mechanizmusát idézi meg novellájában. A rendszer és ellenségeiben a műalkotás és társadalmi háttér, politika és emberi tartás kibogozhatatlanul ötvöződik egymással.
A művészi alkotásról szól a másik kedvencem, a kötetzáró A varázstábla című novella is, amely egy felkapott festő történetét meséli el, aki 37 évesen összes munkáját felgyújtotta, amit követően intézetbe csukták, ahol 12 évet élt még anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, majd pedig felakasztotta magát. Halála után az egyik orvosnő elhívatja a festő öccsét, hogy elmondjon neki valamit a bátyjáról. A novella remekbe szabott allegória a művészi alkotás, egyben az emberi élet hiábavalóságáról. Ahogyan a festő írja a falra: „Semmi nem érvényes.” Ebben a műben érződik némi misztikus felhang, ami sokkal jelentősebb mértékben van jelen néhány másik műben (például a fekete hegedűs a Vasvonóból vagy az átok ereje a Limon con Sal című novellában). A visszafogott mágikus-realista jelleg már Dragomán regényeiben is érezhető volt, különösen a Máglyában volt erőteljes szerepe.
Ha van valami, ami a novellák többségét áthatja, különösen a kötet első felében, akkor az a zene. A zene nemcsak aláfestésként, olykor háttérzajként van jelen a történetekben, hanem sokszor a cselekmény mozgatórugóját képezi, a hősök sorsát alakítja. A Cry me a river például egy jazzénekesnő megrázó élettörténetét meséli el az azonos című dal nyomán. És akárcsak a novellák, a hozzájuk tartozó zenék is változatosak. A legfontosabb szerep a jazznek jutott, rockot és heavy metalt is hallunk, megszólalnak a bécsi filharmonikusok, tapsolhatunk a Radetzky-indulóra, tüntetők énekelnek, felcsendül a tangó is, akárcsak a reggae és a koreai csajos pop, valamint a hiphopról és a technóról is szó esik.
A kötetben három monológ is található, amelyek hangja eltér a regényekben megismert és a novellák zömében tetten érhető, megszokott dragománi hangtól. Az első a Hevimetál, amelyben egy Judas Priest-rajongó meséli el, hogyan jutott el kedvencei koncertjére, a másik a Poszthumán randi, amelyben egy technofetisiszta mesél egy hölgynek, a harmadik pedig az Adrenalin, amelyben a sztriptízbárban dolgozó kidobó az őt otthon egy meglepetéskutyával váró élettársának dühöng. Nagyon gördülékeny, élvezetes, az élőbeszédet utánzó, trágár kifejezésektől sem tartózkodó novellákról van szó, amelyekben kifejezettebb szerepet kap a fricska és a humor, még inkább a szatirikus társadalombírálat. Kétségtelenül üde hangvételű és tartalmú művekről van szó, amelyeket kár lett volna kihagyni, egyetlen kérdés velük kapcsolatban az, hogy beleillenek-e ebbe a válogatásba.
Vita tárgya lehet, hogy melyik a jobb: a tartalmilag és/vagy formailag egységes vagy a sokszínű novelláskötet. Hozzám személy szerint közelebb állnak a homogén novellagyűjtemények, talán azért, mert a kötetre és nem egy-egy darabra összpontosítok – hasonlóan, mint ahogyan a zene alapegysége számomra az album, és nem a dal, bármennyire is anakronisztikusnak hangozzék ilyet mondani youtube-os időkben. Ettől eltekintve tisztában vagyok azzal, hogy a novellista szeret kísérletezni, szereti feszegetni a határokat, új dolgokban kipróbálni magát, lehetetlen elvárni tőle, hogy mindegyik „hangjának” külön kötetet szenteljen. Dragomán Györgynek nyilvánvalóan ezt nem is állt szándékában, éppen ellenkezőleg, egy változatos novellagyűjteményt akart olvasója elé tárni, felmutatva a prózaműhelyében születő alkotások sokszínűségét.
