Isten. Haza. Csal. Külön-külön, azaz önmagukban állva is súlyos kifejezések. Súlyosak és testesek. Nemcsak a jelentéstartamuk okán, hanem a hozzájuk kapcsolható asszociációk sokfélesége okán is. Egybeolvasva pedig tovább árnyalódik és bonyolódik az eredeti jelentés. Darvasi László legutóbbi novelláskötetének címoldalára e három kifejezés, három fejezetcím került egymás alá, cím gyanánt. Egymás alatt olvashatók, mert külön is állnak, meg egybe is tartoznak, kinek-kinek tetszése szerint. Azt sugallják, hogy a szerző a könyvbe gyűjtött novellákban effélékről ír. Istenről. Hazáról. Csalásról. Meg hogy néha megesik, hogy valakit hazacsal az Isten. Aztán a történeteket olvasva kiderül, hogy azért nem ennyire egyszerű. Merthogy Darvasi valójában rólunk ír. Mindannyiunkról, akik „alanyi jogon benne vagyunk a történelemben”. Ír a szüleinkről. A nagyszüleinkről. Az utcánkról. A falunkról. A falubéli kocsmáról, és a benne iddogáló „gyűrött, szótlan férfiakról”, akik „este szoktak énekelni vagy ütni”. A templomunkról, annak padjaiban üldögélő, meggörbült öregasszonyokról, karikalábú bácsikról, kérges kezű férfiakról. Akik „csontjaik halk zörgését, lelkük derengő homályát hozzák a dohos falak közé. Már azt sem veszik észre, ha imádkoznak.” Az országunkról, a régiónkról is ír. Mindarról, amit az otthonunknak nevezünk. Dolgainkról, amelyek „velünk maradnak, kapaszkodnak belénk, mint a bogáncs, amíg élünk”. A múltunkról. A történelmünkről. A mindent átható erőszakról. Hitünkről és hitetlenségünkről. A családhoz való viszonyunkról. A családról, amely ha csonka, sérült, ha hiányzik a teljesség belőle, máris igévé válik: csal. És sok családból válik ige, meg bűnbánat, meg vágyakozás és magány. És sok családban nőnek fel úgy a gyerekek, hogy az erőszak szabályait is elsajátítják. Rólunk, felnőttekről veszik a példát, bennünket utánoznak. És egy idő után már nem ártatlanok ők sem, hisz „a gyerekeket nem az különbözteti meg a felnőttektől, hogy ők nem ölnek. Ó, dehogyisnem ölnek. Ölnek a gyerekek is. Csak temetni nem tudnak még.” Aztán az irodalmunkról is ír Darvasi. Hogy „olyat is meg kell írni, ami senkinek se esik kedvére”. Mondjuk, neki se. De ő olyat is megír, amit a legszívesebben mélyen elhallgatna. Hát így keletkeztek ezek a novellák. Ez a harminchárom kis rekviem Istenért, hazáért, családért. Fegyelmezett, letisztult, érett alkotások, melyeknek megvan a helye és szerepe ebben a kötetnek nevezett, pontos, precíz konstrukcióban. Amely hihetetlenül egységes. Egységesebb minden eddigi Darvasi-kötetnél. Olyan, akár egy tökéletes hanglemez. Egy szépen megkomponált kompozíció. Minden egyes rész önmagában is fontos, viszont egyben, összeolvasva fejti ki valódi hatását. Megdöbbent. Elgondolkodtat. Fejbe kólint, hogy napokig képtelen vagy másra összpontosítani, folyton foglalkoztat, a bőröd alatt motoz. Rág. Önvizsgálatra késztet. Szembesít – önmagaddal, az előítéleteiddel, a rögeszméiddel, a tévedéseiddel, a múltaddal, a hátrahagyott huszadik századdal. A századdal, melyben „az emberek korábban haltak meg, mint ahogyan rendeltetett. Többet dolgoztak a túlélésért, mintsem kellett volna. Többnyire mással foglalkoztak, mint amivel kellett volna.” A korral, melyben „az ember mellett a tragédiák utcaseprői söprögettek”, és amelyben az alapkérdés a „Miért éppen én?” dilemmája. Hogy miért éppen velem, velünk estek meg dolgok, miért nem mással. És amelyben „az ember azzal foglalkozott, hogyan élje túl, hogyan bírja ki, viselje el”. Elvégre mindenki csak túl akarja élni. A fiatal is, aki külföldre költözik, másfajta élet reményében; az idős, hátrahagyott szülő is, aki beletöpörödik a várakozásba és a magányba; a kőarcú kocsmatöltelék is, aki naponta ott támasztja a pultot az ivóban, „mert hol legyen. Otthon minek. Itt hátha történik valami. Nem, dehogy történik, csak valaki mond valamit, és az már olyan, mintha történne.” Aztán a gyerek is túl szeretné élni, persze, a gyerek, akit időnként vernek, mert „minden gyerek kap néhány fülest. Olyan nincs, hogy nem csattan el egy-két pofon.” Meg a papok, a rendőrök, a volt kommunisták, sőt az uzsorások is túl szeretnék élni. Az uzsorások, „akik lerabolják a vidéket, akik fehér galléros ügyvédekkel támogatva halásszák a snecihúst a vidék pocsolyáiban, és aztán ebből, igen, ebből az öregemberpénzből, szegénypénzből, cigánypénzből keringenek majd a világhálón a Dubaiban csattintott szelfik”. Meg talán az Isten is túl szeretné élni. „Isten, a leghűségesebb hallgató. Neki akkor is meg kell hallgatnia mindent, ha nincsen. Ha csak kitalálták.” Mert senki se, a szerző se tudja, hogy Isten van-e, mégis mindenki beszél hozzá, lévén, hogy „ez mégiscsak jobb, mint senkihez se beszélni”. És imádkozni is lehet hozzá, hisz „imádkozni akkor is tudsz, ha nem tudsz”, és a sarki kínaiban mindig lehet megfeszített Megváltó-szobrot venni, akár integetőset is, ha rosszabbra fordulna a helyzet. A helyzet pedig ritkán fordul jobbra. E Darvasi-novellákban biztosan nem. A magyar vidéken sem, melynek problémái az Isten. Haza. Csal. történeteiben kimondásra kerültek. Meg a novellahősök helyzete se fordul jobbra, a novellahősöké, akik többnyire a saját történetükbe belehalnak. Kötetnyi kilátástalanság, kötetnyi komorság, mégis: kötetnyi szépség. Lírai hangolású, finoman bomló mondatok, míves nyelvezet, és valami családias otthonosság, amely a szerző empátiájáról tanúskodik. Mert csak arról lehet így írni, amit ismersz, aminek kitapasztaltad a törvényszerűségeit, ami közel áll hozzád. Amit nem gúnyolni, hanem megérteni szeretnél. A novelláskötet minden darabja ennek a megérteni vágyásnak a lenyomata.
