A vége címet viseli Bartis Attila legújabb regénye, amelynek címoldalán egy kutya látható, egészen pontosan Szűcs Attila Szoba fekete kutyával című alkotása. E témájában és fizikai valójában is súlyos, hatszáz oldalas nagyregénynek első pillantásra a vaskossága mellett ez a szomorú tekintetű, magányos kutyát ábrázoló borító puritánsága a legszembetűnőbb jellemvonása. Nyaraláshoz választottam ki ezt a könyvet, útitársként. Nemcsak amiatt, mert jó néhány évet kellett várakozni eme új Bartis-regény megszületésére, s megszerezve alig vártam, hogy kiderítsem, milyenre sikeredett, hanem a mű szerkezete miatt is, a tagolt, egy-két oldalas bejegyzésekre bontott szövegtest épp megfelelő olvasmánynak tűnt két lubickolás között. Érkezésemkor fuvarosom, egy idősödő taxis, meglátva a táskámból kikandikáló kötetet, a borítóra bökve, mintegy mellékesen megkérdezte: Valami kutyás könyv? Az, hagytam rá mosolyogva. Elvégre az odaút tizenkét órája alatt épp csak belemelegedtem az olvasásba. Mindössze annyira, hogy felfogjam, családtörténetet, apa-fiú történetet, szerelmi történetet, magyar rendszerváltás előtti történetet, és még ki tudja, hányféle jelentésréteggel bíró történetet olvasok éppen, de hogy mindennek mi köze a kutyához, akkor még előttem is rejtély volt. Mindenesetre könnyebbnek tűnt megerősíteni kíváncsi taxisomat megjegyzése helyénvalóságában. Na és egy kutyáról szól, vagy többről? – firtatta tovább. Egyről, feleltem neki csuklóból, mit sem sejtve arról, hogy Bartis egész szimbólumrendszert épített a kutya-figura köré, s gyakorlatilag erre helyezte az egész történetvázat. Biztos kutyabolond lehet, ennyi betű! – legyintett méltatlankodva, én pedig később, olvasás közben, mindahányszor felfeslett e szimbólum újabb és újabb vonatkozása, mosolyogva gondoltam a taxisra, hogy lám, hogy beletrafált, a szerző olyannyira „kutyabolond”, hogy az egyik leggyakoribb pszichológiai betegséget, a szorongást határozza meg általa, mi több: a kutyát, nevezetesen Francisco Goya sárlavina előtt csodálkozó, értetlen kutyáját a legpontosabb emberábrázolás eszközének tartja.
De kanyarodjunk csak vissza néhány mondat erejéig a tengerpartra. A vége ugyanis mégsem bizonyult jó strandolvasmánynak. Részint a tematikája, részint a hangulata, részint a szerkezete miatt. Témájában ugyanis elnyomásról, kiszolgáltatottságról, fajgyűlöletről, forradalomról, Trianonról, lázadásról, besúgásról, elfojtásról, kompromisszumokról, unalomról, istenkeresésről, halálról, szerelemről olvashatunk benne találó, érvényes, időnként megrázó gondolatokat, miközben alaptémáját, a szabadság megélésének lehetőségét többféle aspektusból is körüljárhatjuk. Témája folytán a hangulata is sajátos, ez a félárnyákban leledző, kissé elmosódott, sejtelmes, csöndekkel és elhallgatásokkal szaggatott képi világ folyamatosan pergő szürke-fekete képkockákként egyszerre hideglelős és csábító, a szigorúra húzott, súlyos mondatokból álló szöveg feszes, drámai felépítése pedig még inkább erősíti e hatást. Csoda hát, ha nem lehet letenni? Hogy minden naplószerű bejegyzés után a következő részlet tart lázban? Ráadásul a regény egyes pontjain olyan szervesen kötődik Bartis Attila korábbi könyveihez, a Csöndet úgy című fotókötethez és az Amiről lehet című interjúkötethez, hogy szinte megkívánja a párhuzamos olvasást, úgyhogy úgy döntöttem, idehaza, nyugalomban, az előző köteteivel elérhető közelségben fejezem be az olvasását. S milyen jól tettem! Hisz a fotókötet mind a 365 darabja akár képi megformálása lehetne a regénybeli főhős, a fotózással foglalkozó Szabad András homályos, lebegő, sajátos formanyelvű alkotásainak. Az interjúkötetben olvasható családi történetek, gyerekkori emlékképek, motívumok pedig átdolgozva, a regénybéli történet törvényszerűségeihez igazítva, immár új köntösben jelennek meg, egyszersmind választ adva a regénnyel kapcsolatban törvényszerűen felmerülő dilemmára, miszerint mekkora mértékben tekinthető a regény önéletrajzi alkotásnak, illetőleg, hol húzódik az önéletrajziság és a személyesség határa, hisz az író sok önéletrajzi elemmel operál. Épp az interjúkötetben fejti ki, mintegy előrevetítve, az akkor már nyilván íródó regény főhőse kapcsán, hogy „A regényalak valamiféle sűrítménye a viszonyaidnak, az érzelmeidnek, a tapasztalataidnak. A hús-vér ember pedig maga a pillanatnyi valóság.” Bartis Attila tehát nemcsak családja történetét, hanem önmagát is továbbgondolta, továbbírta e regényben, hiszen az önmagát íróként és fotográfusként meghatározó szerző amellett, hogy fényképészettel főfoglalkozásként és művészi értelemben is foglalkozó főhőst teremtett, a fényképészet és irodalom egymásra hatását vizsgálva egy fotográfus prózanyelvét hozta létre. Szétforgácsolt történetelemei a valóság kivonatai, egy-egy kimerevített pillanatkép, melyeket elfojtások, hallgatások, csendek, kihagyások, láthatatlan, homályos zónák tagolnak, ugyanakkor sajátos módon egybe is fűznek. A személyes mitológián túl azonban mégiscsak az alaptematika, a szabadság megvalósulási lehetőségeinek vizsgálata a Bartis-regény legnagyobb erénye, hiszen a főhőse, Szabad András, a nevével ellentétben a legkevésbé sem szabad ember, ráadásul az ő alakja, bartisi felfogásban, az egész nyugati társadalmat szimbolizálja. „A szabadság azt jelenti, hogy legalább olyan mértékben vagyunk képesek elengedni a dolgokat, mint birtokolni azokat, részesülni belőlük. Az egész nyugati kultúrára nem jellemző az elengedés. Tehát ha a szabadság kiteljesedésének feltétele az elengedés, végső feltétele pedig az egó elengedése, és gyanítom, hogy így van, akkor a nyugati embernek egyszerűen nincs esélye a szabadságra.” – vallja a szerző az Amiről lehet című kötetben, s ezt a vélekedést jelen regényében a főhős vonatkozásában ki is szélesíti. Hisz központi szereplője, Szabad András egész életén át szorong, képtelen az elengedésre. Görcsösen ragaszkodik múltjához, családjához, szeretteihez, szokásaihoz, világlátásához, miközben valamiféle traumát cipel. Olyasfélét, mint a magyar társadalom nagy része, „valamiféle átöröklött traumát, ahol a szülők, nagyszülők tetteivel szembenézni nem tudó, vagy nem akaró következő generációk sérültek, és sérülnek a mai napig. Hogy miért nehéz ez a traumafeldolgozás, arra nézve csak találgatni lehet. Talán egyfajta rosszul értelmezett felelősséggel van kapcsolatban. Azzal, hogy a magyar (közép-kelet-európai?) ember a felelősséget szinte kizárólag retrospektíven, a múlt irányában érzi elgondolhatónak, csak azzal a felelősséggel képes megküzdeni.” Holott a továbblépéshez a jelen és jövő perspektívája elengedhetetlen feltétel.
A szerző azonban nem csüggeszti el olvasóját egészen, hiszen regénye végén mégiscsak a jövőbe tekint. Emlékeztet bennünket az evidenciára, hogy minden vég valami újnak a kezdete egyben, s nekünk, „goyai ebeknek”, mégiscsak adott a lehetőség arra, hogy a szorongás láncától megszabadulva feszegessük saját szabadságunk határait.
