Idén új sorozatot indított a Magvető kiadó Időmérték címmel. Indoklásuk szerint időtálló, mértékadó versesköteteket terveznek itt megjelentetni a magyar és a világirodalomból válogatva. Verseket úton lévőknek. A sorozat első darabja Röhrig Géza Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című verseskötete. A tenyérnyi, szolid kivitelezésű kiadvány, hűen a sorozatindító koncepcióhoz, utazáshoz ideális, hiszen egy kabátzsebben, kézitáskában kényelmesen elfér, bármikor, bárhol előkapható, ahol van pár szabad percünk egy-egy vers elolvasására. A kötetbe került alkotások több szempontból is tekinthetők úti olvasmánynak – terjedelmük okán mindenképp, hisz zömében néhány sorosak; jellegüket tekintve úgyszintén, hisz egyszerű nyelvezetűek, szikárak, minimalisták, nem igényel különösebb elmélyülést a befogadásuk; tematikailag pedig érdekfeszítőek. Stílusukban talán Charles Bukowski költeményeihez hasonlíthatók leginkább, hisz Röhrig is, ahogy Bukowski, történetközpontú költészetet művel, amelyben nem a nyelvi lelemény, a verstani szabályszerűség, az ihletettség és emelkedettség a lényeg, hanem a mondanivaló, amely az alkotójukból kikívánkozik. Röhrig pedig, Bukowskihoz hasonlóan, az életét, a mindennapjait viszi versbe. Gondolatait, vívódásait, saját hányatott sorsát, amelyben bőven akad megverselni való. Az anyátlan gyermekévek, majd apja halála után az intézeti lét, aztán a nevelőszülőknél töltött kamaszkor, a lázadó, underground (vagy ahogy ő maga fogalmaz egyik interjújában: underGod, azaz Isten alatti, alárendelt perspektívából szemlélődő) punkzenész önpusztító időszaka, az ezt követő lengyelországi gettóhoz kötődő identitáskeresés, majd az izraeli időszak, ahol megismerkedik az ortodoxiával, s az innen folytatódó amerikai évek, ahol bibliaoktatóként és hullamosóként tevékenykedik, s az ezt követő filmszerep, az Oscar-díjjal kitüntetett Saul fia főszerepe, amely Kossuth-díjat eredményezett, s felhívta rá a figyelmet nemcsak színészként, hanem költőként is. Igaz, Röhrig színészkedés, filmrendezés és zenélés mellett már jó húsz éve foglalkozik versírással, több kötete is megjelent, de költőként a filmes világsikernek köszönhetően kapta fel a média és az olvasóközönség. Mennyi megírandó téma, s Röhrig Géza meg is verseli mindezt. Alkotásai, akár szűkszavú, verssorokba szedett naplóbejegyzések, dokumentálják e kacskaringós életút eseményeit, és vallanak arról a belső harcról, amelyet e folytonos kívülálló, e magányos, társtalan, keserű és bizonyos értelemben gyökértelen férfi folytat önmagával és környezetével. „Gyökérrel az égnek / ültették e fát / megeredt s még / gyümölcsöt is ád // kisebb satnyább / ám aki ültette / itt mindig megáll / gyönyörködni benne” fogalmazza meg ekképp Itt című versében talán legpontosabban azt, ahogyan önmagára tekint. Önmagára, akit a zsidó hagyománnyal is összefüggő folyamatos úton levés jellemez, így az otthonosságot saját magán belül találja meg; lehet, hogy talán épp amiatt, mert a gyökerei nem akadályozzák a lépteit, nem botolhat meg bennük. Az úton levés és keresés célja egy anya, egy otthon, egy kiforrt identitás, valamiféle biztonság elérése, s talán Isten közelségének megtapasztalása.
Az önfeltárás mellett a társadalom kitaszítottjait, elesettjeit is versbe hívja Röhrig, koldusokat, prostituáltakat, börtönviselteket, nyomorékokat, alkoholistákat, rabszolgamunkából tengődőket, kilakoltatástól rettegőket, széthulló családok tagjait – egyszóval mindazokat, akiket környezetében megfigyel, és szociális érzékenysége folytán olyképpen örökít meg, hogy azonosulva velük, a bőrükbe bújva versel. Brutálisak és érzékenyek, letaglózók és közvetlenek ezek a versek, megannyi kiúttalan emberi sors, sok kicsiny halál rímekbe szedve. Mindez így, egyben, az élet, az életünk keresztmetszetét adja. Szomorkás felhang és lemondás jellemzi ezeket a verseket, s a transzcendenciához való kötődés fűzi össze őket. Azt sugallják ugyanis, hogy végső soron csak ebbe kapaszkodhat minden halandó, akkor is, ha lemondóan beletörődik sorsába, s akkor is, ha perel a világmindenség teremtőjével.
Röhrig Géza jelen kötete nem hiba nélküli. A helyenkénti stilisztikai botlások, meg-megbiccenő rímek ellenére azonban megkapó és atmoszférateremtő a benne lévő versanyag, melynek egy része, úgy sejtem, zenei kísérettel teljesedne ki igazán. A dalhoz való kötődését maga Röhrig sem titkolja, egyik interjújában ki is fejtette, hogy a dalt többre tartja a versnél. Egész egyszerűen amiatt „...mert egy egész ember adja elő. Minden világosítás és hangosítás nélkül. Ott van, az orrod előtt történik. Amikor dalról beszélek, mindég egy ember által előadott dalra gondolok, s nem egy zenekari számra. Ami a dalban vonz, az a kitettség. A pszichosztriptíz. Mert légfürdőt kell vennie időnként a lelkünknek is. (...) Szóval kiállsz, ráhajolsz a gitárra, mintha gyomorszájon vágtak volna, és elkezded. Itt nincs semmi manipuláció. Itt te vagy” – foglalta össze találóan.
Dal vagy vers? Zene vagy irodalom? Pszichosztriptíz vagy köldöknézés? Röhrig Géza esetében „vagy-vagy”-ok helyett valószínűleg indokoltabb az „is-is” viszonypárokban gondolkodni, elvégre ez a sokoldalú férfi a rendkívül gazdag alkotói eszköztárának és a művészeti ágak közötti magabiztos átjárásának köszönhetően válhatott figyelemre méltó alkotóművésszé.
