Tóth Krisztinától már megszokhattuk, hogy jó érzékkel választ címet könyveihez. Legújabb verseskötete, a Világadapter esetében sincs ez másként, hiszen az olvasó már a különböző jelentésrétegekkel való bíbelődéssel belekerül a könyv bűvkörébe, ahonnan nem is szabadulhat egykönnyen.
Érdemes a címmel elidőzni, hiszen ebben az egyetlen kifejezésben benne rejlik a könyv esszenciája. A világadapter felfogható olyan apró tárgyként, ami lehetővé teszi, hogy bármely országban működtethessük elektronikus eszközeinket; felfogható a világ minden rezgését befogó, hatalmas adóvevőként, amely a köröttünk tapasztalható zűrzavart olyan nyelvre konvertálja, amelyet mindenki ért; emellett a költő metaforájaként is értelmezhető, aki egyfajta adóvevőként téren és időn túl veszi a jeleket, nyelvi formába önti, és továbbítja azokat. Nekünk, olvasóknak pedig annyi a dolgunk csupán, hogy dekódoljuk a versüzeneteket, illetőleg, hogy a szerző útitársául szegődjünk, és vele együtt bebarangoljuk a lélek tereit és az idő ösvényeit, egyetlen közös jövő, a halál felé haladva, utunk során pedig számot vethetünk múltunkkal, álmainkkal, ballépéseinkkel, hátrahagyott szerelmekkel, szakmai vakvágányokkal, mulandóságunkkal, kicsinységünkkel. Mindezt a szerző útvezetését követve, hiszen ő maga is hasonló pokoljárást folytat, versről versre araszolva, s a személyesnek tűnő emlékek, témák, élettapasztalatok felvetésével betekintést enged az intim szférájába, és kitágítja az intimitást. Általános érvényű megállapításokat tesz létezésről, a halál közeledtéről, a múlthoz és a jövőhöz való viszonyunkról.
A költői figyelem néhány alapmotívumot jár körbe, s tematizál többféle megközelítésből. Ezek pedig az idő, a létezés, az árnyék, a halál és a turista motívumok.
A költőnőnek az időhöz való viszonya sajátos, hiszen a jelenben, az alkotás pillanatában többnyire a hátrahagyott időt kísérli megragadni. „Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: a lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt” – áll egyik versében. Ebből kitűnik, hogy teherként, koloncként nehezedik rá a múlt, de képtelen függetleníteni magát tőle, folyton újragondolja: „Mindig utólag / tudni biztosan, mi lett volna a jó, mintha ismeretlen városban távolodna / az ember egyre saját lelkétől, összehajtott / térképpel, nyakában színes sállal” – mondja másutt. A lezáratlannak tűnő múlt ellentétpárja a halál bizonyosságával terhelt jövő, amely lehetőségek és távlatok helyett valamiféle meddő folytonosságot kínál csupán: „…viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat, / görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy, / vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz, / ismételve, amit rövid életed radarja látott, / pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe, / vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve, / áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi, / üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?”
E két távoli pont közötti fesztáv a létezés maga, mely Tóth Krisztina szerint nem más, mint „rángó születés és kacér halál között / néhány érvényes, örvényes pillanat”, melyben az ember turistaként tévelyeg, sohasem lelve nyugvópontra: „…profi turista lettem az életemben, / átkelek évből évbe, sohasem / elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan / haza kell menni.” S hogy hol van ez a haza? S vajon milyen is ez a haza? A Világadapter legsúlyosabb versei ezt a témát feszegetik, nem kínálva egyértelmű választ, mindössze lehetőségeket vetve fel. Nyelvben, költészetben, ismerős, kedves történetekben, hagyományban, számunkra fontos emberek közelségében… bővítheti ki-ki a saját listáját, miközben elmerenghet a felvetett lehetőségeken.
A kötet legerőteljesebb motívuma az árnyék motívum, hiszen egész filozófiai gondolatrendszer képezi az alapját. A platóni barlangelmélet alaptéziséből indul ki ugyanis a költő, s világunkat, környezetünket egy tűzfalon látható árnyékként értelmezi, melynek csak gyenge másolata, vetülete a vers. Önnön létezését pedig idézőjelbe teszi azáltal, hogy felveti a kérdést, vajon e földi dimenziókba szorított létforma, vagy a képzelet alkotta „titkos élet” a valódi, annak ellenére is, hogy az – szerinte – „egy állomás, amelyen a vonat átrobog”. A teremtő képzelődés egy ponton az álomlátás aktusába fordul át, melynek már csak járulékos szereplője az ember, tágabb értelemben az emberiség. „Alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve, / émelygő, lassú álma emberrel telehintve…” – mondja a költő, metafizikai jelentéstartományig tágítva a versek hatósugarát.
A tematikai sokféleség, a bölcseleti mélységek és távlatok jellegzetes versnyelvvel egészülnek ki, amely többek között a Weöres Sándor, Balassi Bálint, Katona József, József Attila, Vörösmarty Mihály alkotta nyelvi hagyománnyal folytat párbeszédet, ráadásul a novellaműfajt is integrálja, hiszen egyes versek sűrített novellaként hatnak, néhány sorukban sokszor egy teljes történet benne foglaltatik.
Tóth Krisztina Világadapter című verseskötete költészeti magasfeszültség. Delejes és megrázó. Felzaklat és nyugtalanít. Napokig nem ereszt. Olyan versek gyűjteménye, amelyek nem a felszínen, hanem a lélek bugyraiban fejtik ki hatásukat, pompás árnyjátékként személyes tűzfalunkon.
