Grecsó Krisztián Jelmezbál című kötetének ajánlója szerint egy talányos bűnügyi regényt tart kezében az olvasó. A történet az 1960-as évek Magyarországára, egy kis faluba kalauzol, ahol sorozatgyilkos szedi áldozatait. Két fiatal lány összekaszabolt holtteste kerül elő, a harmadik lány pedig még él, amikor rábukkannak, de mire a helyszínre ér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Az ajánló szerint e bűncselekmény-sorozat szálai futnak végig a regényen, mígnem végül kikerekedik a drámai egész.
A könyvet felütve azonban csakhamar gyanítani kezdjük, hogy mégsem rendhagyó bűnügyi történetet vettünk kézbe. Már az alcím is utal erre: egy családregény mozaikjai. A tizenhét egységre bontott szövegtestet végigolvasva pedig nyilvánvalóvá válik, hogy Grecsó sajátosan értelmezi mind a bűnügyi regény, mind a családregény fogalmát. Hogy a Jelmezbál műfajilag végül is minek nevezhető, nem dönthető el egykönnyen, hisz a történetfragmentumokból építkező könyv leginkább novelláskötetre hajaz, ugyanakkor jóval több annál. A fejezetek ugyanis többnyire önálló novellákként is megállnak, összeolvasva őket azonban helyenként kiegészítik, másutt felülírják egymást, vagy még jobban elbizonytalanítják az eligazodni próbáló olvasót. A kötetnek ráadásul egyetlen főszereplője sincs. A szerző rengeteg szereplőt mozgat, akiket nehezen kibogozható, kaotikus kapcsolatrendszer fűz össze. Ezek a szereplők hol teljes névvel, hol csak keresztnévvel, máskor lánykori, majd asszonynevükkel, olykor csúfnéven említődnek, s a szerepük is változó, központi szereplőkből másutt mellékszereplők lesznek, vagy épp csak említődnek, egy-egy kis történetforgáccsal gazdagítva élettörténetüket s családtörténetüket is, merthogy a regényben a sok-sok egyéni sors mellett többgenerációs családtörténetek szerveződnek. A családtörténetek pedig széles dimenziót kapnak, egy-egy kor társadalmának rétegeit jelenítik meg. Emellett a mű időkezelése is sajátos: fejezetenként, sőt azokon belül is ugrálunk az időben, s csak apró utalásokból tudjuk hozzávetőlegesen megítélni, hogy nagyjából mikor zajlik az adott beszélgetés, az adott esemény.
Több évtizedet hengerít tehát előttünk Grecsó Krisztián a Jelmezbál lapjain, de a vizsgálódási pont mindenképp korunk Magyarországa. A jelen perspektívájából szemléljük a hátrahagyott évtizedek történéseit, s próbáljuk értelmezni a szereplők viselkedésének, gondolkodásának, cselekedeteinek mozgatórugóit. A kulcs általában a személyes titkokban, a szőnyeg alá söpört kisebb-nagyobb bűnökben, a rejtegetett családi szennyesben keresendő, s az elhallgatásból fakadó traumákban. Minden fejezet új traumákat bont ki, s új perspektívából enged az olvasónak rálátást a történtekre. A felvázolt szituációk hétköznapiak, mindannyiunk számára ismerősek. Az olvasó csakhamar arra döbbenhet rá, hogy akár ő maga, sőt a saját családja is lehetne ebben a történetfolyamban szereplő. Merthogy a Jelmezbálban többnyire közhelyes dolgok történnek, amelyek bármelyikünkkel megesnek nap mint nap. Az egyénre nézve természetesen fontosak lehetnek mindezek, miként egy felbomló párkapcsolat, lakhelyváltás, gyerekkori trauma, lakóközösségen belüli vagy munkahelyi vita kihathat az ember életére, de ebben a regénytérben, ahogy a valóságban is gyakorta, megannyi hazugság, árulás, képmutatás, kicsinyesség van, s nem történik semmi jelentős. Az emberek hétköznapjait a külsőségek, a társadalmi elvárások határozzák meg, s a családhoz való, többnyire bonyolult viszonyuk, melynél talán csak az otthonhoz fűződő viszonyuk a bonyolultabb.
Grecsó Krisztián már korábbi műveiben is foglalkozott a falu-város, mint élettér összehasonlításával, illetőleg a megszokott közegből való kiszakadás, az elvándorlás, az eltávolodás élményével, s jelen regényének is ez az egyik leghangsúlyosabb cselekményszála. Szereplői, éljenek bárhol, magányosak és boldogtalanok. A falusiak városba vágynak, a városiak falura, a nyughatatlanok külföldre, a külföldön élők haza, de az eltávolodás szinte minden esetben visszafordíthatatlan. „Egy paraszt hiába költözik Pestre, még a gyereke is paraszt marad” – mondja az egyik hősnő, de ez a fajta beilleszkedési képtelenség nemcsak a faluról elmenekülőket érinti, hanem a társadalom minden rétegét. A hátrahagyott közeg soha többé nem lesz otthonos, ahogy az új közeg sem válik azzá. Még a több évtizedes ott eltöltött idő ellenére sem. A szereplők közös létélménye a magány. Éljenek egyedül, házasságban, kiterjedt családban, társtalanság az osztályrészük. A biztosnak hitt kapcsolatokról is előbb-utóbb kisül, hogy képmutatáson, elhallgatáson, féligazságokon alapultak, és családtagokról, közeli barátokról derülhet ki váratlanul, hogy egy szinte ismeretlen személyiség húzódik meg a társadalom számára mutatott álarcuk mögött. Grecsó hősei nemcsak a körülöttük élők kiismerhetetlenségére döbbennek rá, hanem sokszor arra is, hogy fogalmuk sincs, reggelente ki néz önmagukkal farkasszemet a fürdőszobatükörből. Ebben a közegben a test csak jelmez, az arc álarca mögé bújt személyiség pedig rejtőzködő és magányos, akár az isten.
Beszélhetünk-e az adott társadalomban hagyományos értelembe vett családról? Milyen legyen egy fragmentált családmodellekből szerveződő regény? Hogyan épül fel és hogyan működhet egy elszigetelt egyénekre bomló társadalom? Milyen életminőség jellemezhet egy olyan közeget, amelyben vétkek, titkok és elhallgatás határozza meg a mindennapokat? Van-e jövője egy olyan emberi közösségnek, amelyben az ott élők csak panaszkodnak és elégedetlenkednek, de nem tesznek semmit annak megváltoztatása érdekében?
Grecsó Krisztián szerint az általa felvetett kérdésekre a válaszok és megoldások sokszor egyszerűbbek, mint hinnénk. Ezekből villant fel néhányat a maga különös és lebilincselő módján a Jelmezbál.
