Adott egy különös, toprongyos külsejű fickó, ki Taligás becenévre hallgat. Így ismeri őt mindenki, a bécsiek, a pestiek, a szegediek, s mindazon települések lakói, ahol időről időre felbukkan. Váratlanul jelenik meg, akár az árnyék, s többnyire nyomtalanul tűnik el, hosszabb ideig sehol nincs maradása. Feszülő inakkal tolja nyikorgó taligáját, amelynek gyomrában szavakat szállít. Jöttében megbámulják, távozása után hamar elfelejtik az emberek. Elvégre kár efféle vagabundussal törődni, jön-megy, akár ha szél sodorná, s portékája is szinte felfoghatatlan: betűk! Csupa megfejthetetlen talány.
Darvasi László Taligás című regényének központi szereplője ő, a csavargó kufár, ki nemes urak, egyházi hatalmasok s vékonypénzű polgárok kívánságait teljesíti, felkutatja, s meghozza nekik a rendelt könyvet, nyomatot, tekercset. Némelyeknek parázna rajzokat, másoknak törvénykönyvet, bibliafordítást, megint másoknak verseket. Ez utóbbiakat nemcsak hozza-viszi, hanem szavalja is. Versel, ha szerelmes, versel, ha épp nem jut eszébe méltóbb egy költeménynél, s versel akkor is, ha fél. Félelemből pedig kijut neki elég. Az még hagyján, hogy rímei, gyanús portékája hallatán elpáholják, gúnyolják, szeméttel hajigálják, az emberi butaságnál és gyarlóságnál ugyanis sokkal hatalmasabb erővel is szembe kell szállnia. A mindenkori gonosszal, s ebben a viadalban sokszor vesztésre áll.
Darvasi a betűk napszámosát formázza meg e regényalakjában. Az eltökélt Taligás ugyanis mentsvárként, utolsó kapaszkodóként tekint az irodalomra, s érje emiatt bármiféle bántalom, megy, köpi az út porát, félti, óvja, védi különleges rakományát. Amely így, papírra vetve több az illanó szónál, súlya lesz, félelmes, varázsos kincs, amely lehet gyógyír a léleknek, s lehet a veszte is.
A veszte, igen. Annál is inkább, mivel e regényben vészterhes idők járnak, hisz sokkal jelentéktelenebb dologért is vérét veszik az óvatlanoknak, mintsem egy könyv birtoklása. Az Úr 1728. esztendejét írják ekkor. Épp csak néhány évtizede űzték ki a törököket Magyarországról. Az országban betelepítések folynak, szerbek, németek hurcolkodnak, zajlik a belső migráció. Sok a náció, nagy a feszültség, az általános műveletlenség és rossz közbiztonság leginkább csőcseléket termel ki. Ráadásul ekkorra elharapózik a boszorkányüldözés hisztériája. Sokakat kínoznak, égetnek halálra, mondvacsinált indokkal, sőt sokszor még indok se kell hozzá, elég például annyi, hogy több szemölcs található valaki testén az átlagosnál.
Taligás ebben a zűrös időben kényszerül útra kelni. Bécsből Szegedre kell elkísérnie egy furcsa fiút, hogy mi célból, maga se sejti. Gyalogszerrel vágnak neki az útnak, taligát tolva, Barbara, a dunsztosüvegbe zárt gnóm társaságában. Megkezdődik, s csak pereg, pereg előttünk ez a Bécs–Szeged-fesztávon zajló „road movie”, melynek végső állomása az a poros, alföldi, Tisza-parti város, ahol már ekkorra hónapok óta nem esett az eső, s lakói máglyahalálra szánják a boldogtalanokat, akikről úgy sejtik, hogy boszorkányos alantasságukban hét esztendőre eladták a töröknek az esőt.
Darvasi Taligása, akár egy detektív, Szegedre érve nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki rángatja képzeletbeli zsinóron őt magát, a gyámságára bízott fiút, s a történet többi szereplőjét: a sánta gyertyaöntőt, annak táncos léptű lányát, a bővérű fogadósnét, az egyházi hatalmasokat, s a többi, mindenféle rendű és rangú kisembert.
Ocsmány és mételyes titkok derülnek ki, a város történetének sötét korszaka tárul fel, a szegedi boszorkányperek históriája. Bár Darvasi behatóan tanulmányozta a témát, regényét mégsem csak ennek vetette alá. A Taligás valódi tétje ugyanis nem a történet, hanem maga az élő matéria: a nyelv.
Úgy áradnak, burjánzanak a sorok, hogy szinte átütik a lapok farost-szerkezetét. Mindent átsző a líra, a díszes, ékes versbeszéd. A szerző egyik nagy erőssége, a nyelvi mívesség, valódi kifejezőerőhöz jut e regényben, s másik mesterjegye, a mágikus, gioni szóhasználattal élve: a dúsított realizmus, úgyszintén, s ahogy Darvasi legsikerültebb középkor-novelláiban, itt is bravúrosra sikeredett a világteremtés. Olyan hihető, valóságszerű közeg rajzolódik ki a kötetben, hogy nem is lényeges, mennyire történelemhű. Borzongva s émelyegve merülünk el benne, s csak araszonként juthatunk előre. A szöveg ugyanis, akár ha csirizes ragacs lenne, nem engedi a gyors haladást. Néhány oldalanként koptathatjuk el, rájárva, majd félretéve. Nem adja könnyen magát, de nem is lehet tőle szabadulni. Úgy süpped a sorok közé az olvasó, ahogy a gyanútlan vad, észre sem veszi, s csapdába kerül. A nyelv csapdájába, a betű fogságába, a költészet bűvkörébe, miközben Darvasi László, ez az eltökélt szómágus csak fonja, fonja körénk mondatainak útvesztőjét.
