Fehértemplomi képeslapok – olvasható Bogdán József A szavak néha kövek című kötetében alcím gyanánt, alatta pedig műfaj-meghatározásként ez áll: versek. Lám, még csak a tetszetős borítót ütöttem fel, s máris megérint az a sejtelmesség, amely a szerzőjét, a szomorú szemű, mosolygós papköltőt jellemzi, aki, füstölgő cigarettával a kezében, úgy elmélkedik és beszél, tiszta, veretes mondatokkal, mint aki két világban járatos, s aki nagy, rejtett titkok tudója, miként mindazok, akiket számtalanszor próbára tett már az Isten. Legalábbis így tűnt nekem minden alkalommal, amikor a Kanizsai Írótáborban találkoztunk. Talán nem is lenne szükséges Bogdán József papi mivoltát hangsúlyozni, mikor az írásairól beszélek, hisz a költő elsősorban költő, s csak másodsorban valami más. Aki a szavak napszámosa, a rímek mestere, a strófák szakértője, az mindig, minden körülmények között lírikusként nyilvánul meg, a mindenkori széphez közelít, a lélek nyelvén beszél. Bogdán József esetében mégis fontos kitétel, hogy ő papként költő, hiszen költészetének ugyanolyan pillére a papi létállapot, mint az elemi erővel bíró versbeszéd. Esetében az is lényeges, hogy hol él, hol végzi papi szolgálatát, és hol alkot, hisz írásaiból kitűnik: a környezete is legalább olyan lényeges identitásának meghatározásakor, mint a nyelv, amelyen megnyilvánul, a hite, amelyből nap mint nap merít, vagy a származása. Bogdán József bánáti pap, aki papi szolgálata során térdre hulló, elkopó kis falvak haldoklásának szemtanúja, résztvevője, krónikása. Jelen kötetének anyaga is efféle miliőből forrt ki, a fehértemplomi létezésből.
Bánát déli csücskében, Fehértemplomon, időnként a környező kis településeken misézik ugyanis mostanság Bogdán József. A valamikor szebb időket megélt „déli végeken”, a Néra völgye és a déli Kárpátok ölében, ahol ma már csak hírmondói élnek a hajdani elűzött, megkínzott, kipusztított németségnek s a kihaló magyarságnak. Ahol anyanyelvünk magánhangzói társtalanul kopognak a helyi Szent Anna-templom üres padjai között. A helyi évszázados épületekben, a vakuló könyökablakokban, a hosszú emlékezetű fák susogásában, a „fekélyes ég” nagy hasú felhőinek árnyékában még ott a valamikori pezsgő kulturális élet emlékezete, a ködbe vesző utcák kövén a nyurga gimnazista: Herczeg Ferenc lábnyoma; de az ide érkező pap, az ide érkező költő mindennek ma már csak a hiányát leli, az elmúlást, a magányt, a társtalanságot, a nyelv- és identitásvesztést tapasztalja meg, ezeket veheti számba.
A szavak néha kövek kötet alkotásai valóban felfoghatók képeslapokként, sajátos kis időkapszulákként, amelyekben szavakba kódolva rejtőzik múlt és jelen. Minden egyes írás, legyen az vers vagy prózavers, teljes kis univerzumot tömörít magába, hangulatokat, színeket, illatokat, ízeket ment át a papír síkjára. Ahogy lapról lapra követjük a költőt, úgy tárul fel előttünk a település történelme, válnak egyre ismerősebbé az utcák, a dombok, a haldokló madarak. Merthogy e „pörnyekörnyéken”, ahogy Bogdán nevezi, megdermed a mosoly, a sirályok mellébe pusztul a szárnyalás, a szabadság lehetősége csupán illúzió, és ködbe vesznek az esőverte utak. A város ötvenedik plébánosa mégis kutat, felfedez. Régi anyakönyveket tanulmányoz, padláson kallódó kacatokat rendszerez, emlékek és sok évtizedes történetek ismerője lesz. Mindeközben azonban nemcsak a település fedi fel előtte arcát, hanem önnön valója is feltárul. Külső és belső útkeresés ez. Számvetés készül hitről, vágyakról, régi sebekről, származásról, gyökerekről. Bogdán József eddig sem titkolta cigány származását, de ez írásaiban soha nem kapott ekkora hangsúlyt, mint jelen kötetében. A fehértemplomi, rezervátumi lét, az elmélkedő magány nyilván a minél pontosabb önmeghatározás igényét hívta életre, arra késztetve, hogy összeállítsa „papi batyuját”, melynek épp úgy részei a felmenői, mint a mostoha nevelőszülők, a származása miatti meghurcoltatás, vagy a cigánysággal szembeni sztereotípiák. A költő tehát nemcsak láttat, hanem önvallomást is gyakorol. Sajátos gyónások ezek a versek. Személyesek, fájdalmasak, miként a sebek. Mégis szépek, könnyedek. Mert bár a szavak súlyosak lehetnek, akár a kövek, libbenhetnek is a költő keze nyomán. Szállonghatnak a „színes szürkeségben”, akár a lepkék, hogy sajdítsanak, gyönyörködtessenek. Szópillangók. Pillangóversek.
S ez a pillangói tünemény, a lélek fény felé törő vágya, a szépség örök keresése a leghangsúlyosabb vonása Bogdán József költészetének. A papköltőének, aki élhet bárhol is a nagy kerek ég alatt, mindenütt rátalál a maga „varázsligetére”, ahonnét messzire látni, s ahonnét messzire hallik a vers.
