„Elment a magyar embör legjobb barátja. […] Ma temetik Tömörkény Istvánt” – írta Móricz Zsigmond 1917. április 26-án, búcsúzva az általa nagyra becsült írótárstól, akinek írói életműve szinte kizárólag a szegedi nagytájhoz kötődött. Tömörkény István itt, a Tisza alsó folyásának kapujában tapintotta ki az emberi élet dimenzióit: az alantast és a fölségest, a hitványast és a magasztost. Születésének 150. évfordulóján a szegedi írók Üzenet a másvilágra – Hommage à Tömörkény című gyűjteményes kötettel emlékeztek meg a jeles évfordulóról. Tömörkény hatalmas életművének bűvöletében két dolgot tehet az emlékező: vagy kitapintja az életnek azon értékeit, amelyek az elmúlt másfél évszázad alatt változatlanul, egyazon hőfokon adtak értelmet a mindennapoknak és az ünnepeknek, vagy kísérletet tesz a változások és veszteségek meggyőző érzékeltetésére. Tegyen bárhogyan is, a szándéka értelmét és értékét minden esetben a nagy előd idefénylő gondjai hitelesítik.
Ambrus Lajos A fecskékről című írásában Tömörkény kedves madarainak emlékét megidézve arról a „grandiózus életkaland”-ról írt, amely valamikor Fecskehajtó Kisasszony-táján a nagy nekiiramodás előtti madár-zsinattal vette kezdetét, s amely napokon belül üresen hagyta a gádorok boltíveinek hajlatait; elmentek „népünk kedves madarai”, a fecskék. Hiányuk várakozással töltötte meg az elkövetkező hosszú téli estéket. Mi pedig eltöprenghetünk azon, hogy ma már fecske is csak mutatóban akad a vidékünkön, mintha a modern világ őket is száműzte volna a mindennapjainkból.
Vele szemben Bánki Éva Aranykéz című munkájában a lakótelepi sivárságról nyújt döbbenetes képet, ahol már nem a csillagos ég vibrálása, hanem az elektromos készülékek kijelzői színezik az éjszakát, s az okos telefonnal a kezében az ember arra gondol: lám, „a boldogság elfér a kosztümkabátom zsebében”. Szinte összecseng ezzel a kérdés, amely másutt – éppen egy hulla fölött – fogalmazódott meg: „Mondja doktor úr, maga elgondolkodott már azon, mitől ficamodott ki ennyire ez a világ?” – ahogyan az Bátyi Zoltán Ha meghal a duda című írásában olvasható. A kétségbeesés ellensúlyozásaként ott áll Deák-Takács Szilvia szép mondata: „Van abban valami báj, ahogy elsuhannak a varjak a hatalmas erdei fenyők felett.” (Ida fölött a falu) Kaiser László Az utolsó barlanglakó című írásának hőse a bankok által képviselt világ kifosztott, szerencsétlen áldozata, akin messziről „érezni lehet a pusztulás szagát”, fölvillantva egyszersmind Tömörkény Barlanglakók című drámájának emlékét is.
Marton Árpád Kint való dolgokról című írásában olvasom: valahol az Isten háta mögött gubbaszt egy elhagyott falu. „Derekasan tartja magát a vakolata hullott iskola, málladozó falait kopott bádogkrisztus strázsálja csöndben. Az udvari kúttól gyanakvó pillantás villan az idetévedt idegenre, és visszafelé is érzem, a kiszolgált tanintézmény ablakszemei minden lépésemre figyelnek. Szemközt ódon temető: aprócska, de önérzetesen vallja a rög évszázados, nemesi hűségét.” Ismét másutt, Székelyhidi Zsolt Kos című írásának hősei egy pillanatra az ismeretlen dombtető szőlőtőkéinek, és a még virágzó napraforgók tengerének világában lelik meg a falusi idill kései változatát, de mielőtt e bukolikus világ részletei magával ragadnák a vándort, meghal a kos, és ezzel egyszerre szertefoszlik az antik világ békéje visszahódításának reménye. Sándor Zoltán Az idegen című írásában egy másmilyen falu képét mutatta meg. Egy reggel amolyan ügynökféle idegen férfi ült az iskolával szembeni padon, s „csontos, szögletes arcát a nap felé fordította”. A hír végigfutott a falun, az iskola igazgatója, a bakter, a polgármester, s Bózsó, a fullajtár a titkok nyomába erednek: vajon ki lehet a sejtelmes idegen? A feszültség, az aggodalom egyre nő, kiderül, ez már nem a befogadó, a népmesék világát idéző falu, ez már a rettegő, babonáinak sötét világában vergődő közösség. S a tragédia is beköszönt: mindenki meghal, aki az idegen nyomába szegődik.
A kötetbe szerkesztett művek többsége szuverén módon teremt kapcsolatot Tömörkény világával: vagy annak reánk maradt emlékfoszlányaiból alkotnak új élményeket, vagy a hiányuk okozta keserűséget szólaltatják meg. Nem találom viszont az Üzenet a másvilágra – Hommage à Tömörkény című kötetben a helyét annak az öncélú és magamutogató obszcenitásnak, amit Boldog Zoltán Tömörkény koktél és Berka Attila Nosztalgia című írásában leltem. Az efféle közönségességnek sem a szép emlékű szegedi elődhöz, sem az irodalomhoz nincs köze. Oka és indoka ott rejlik Kecsmár Szilvia Két hang között című írásában, melybe a szerző az alföldi borok kétes hírnevét mentené, ám a sok-sok fölmentő minősítés mellett, mégis Bandinál köt ki, akit „a lagzik nevelte hamisítatlan homoki borásszá”, s aki szüret után sorra járva a pincéket, a lefejtett borok alatt maradt seprőt elkunyerálva odahaza bőségesen megcukrozva teremtett magának és barátainak italt, ami ugye végeredményben mégis csak bor. Vagy nem – döntse el ki-ki, ízlése szerint. S ahol az önfegyelem nem segít, még mindig megoldást jelenthet a gondos szerkesztés, amely elejét vehette volna az efféle ünneprontásnak. Hiszen a cél az volt: fejet hajtani Tömörkény István emléke előtt.
