A felhő szó hallatán elsőként Weöres Sándor vonuló felhői jutnak eszembe, a kíváncsi kis Katóval, ki ott hasal egy domb tövén, és fűszálat rágcsálva a felhőket figyeli. Meglesi Mong királyt, a púpos bolondot, a törött kordén utazó kopasztott kányát, a szép nevű királylányt, és a cifra házban utazó artistanőt, aki az égi út helyett a nyári rétre vágyik, hogy futhasson egyet, úgy istenigazából.
Tóth Krisztina nyomdafriss mesekönyve, a Felhőmesék is ugyanezt a verset juttatja eszembe. Részint a mesék líraisága folytán, hisz a szerzőnő olyan finom lírai futamokat rejtett felhőmeséibe, hogy az olvasó beleborzong a gyönyörű költői képek sorjázásától; részint pedig a történetek égbe tekintő perspektívája folytán, ugyanis meséről mesére haladva tágul ki előttünk a képzeletbeli horizont, és közelítünk a titkos, rejtett, felhőn túli világhoz.
Arrafelé tartanak a Felhőmesék szereplői is: Demeter, a kis denevér, aki sötétség helyett a fénybe és a magasba vágyik, s madárrá szeretne válni, hogy szabadon szárnyalhasson; a sérült kis halacska is a felhőket figyeli, abban bízik, hogy mögöttük talán megláthatja önnön vágyott tükörképét; Buborék, a szappanbuborék-család tagjai is a magasba szállnak, rövidke, illanó életük célja, hogy minél feljebb, minél messzebbre jussanak, és a lehető legszebb helyen pukkadjanak ki. A jobblétre szenderült kutyus és a cica pedig az égbe költöznek, olyasféle mennyországba, amilyent csak egy öreg cirmos és egy kajla vizsla álmodhat magának, s valami ilyesféle helyre kerül a kilencvenkilenc éves Péter bácsi is, miután „juszt is” túléli a holokausztot, gyerekei, unokái lesznek, s egy híján száz éven keresztül szeret annyi mindenkit a földön, hogy sajnálja őket hátrahagyni.
Különös tehát Tóth Krisztinánál ez a felhőkön túli világ, amely a földi világ ellentéte, a víz másik arca, ahol minden csupa könnyedség, fény és tündöklés, de része is a lenti világnak, hisz ezekben a mesékben, ahogy a való életben is, minden mindennel összefügg. Ahogyan a víz párolog, cseppfolyósból légnemű lesz, majd esőként újra visszahull, olyan körforgásban van az élet is, a kicsiny életekből halál lesz, majd abból újra valami élő, fénylő lüktetés.
A kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb szerzője, Tóth Krisztina, jelen mesekönyvébe nem kisebb dolgot, mint ezt az egész nagy, kerek, folyton változó, önmagába visszahömpölygő világot festette meg. Ebben a világban burjánzik a zöld, növények sarjadnak, állatok és emberek népesítik be. Mindenki a nagy egész része, és óvja azt, amibe beleteremtetett.
Ehhez az ősegységhez járulnak hozzá a mesekönyv illusztrációi is. Timkó Bíbor rajzain megszűnnek a határok fönn és lenn között, minden légies, játékos és mozgásban van. Vibrálnak a színek, mosolyognak a figurák, még a kötet legszebb és egyben legszomorúbb történetében, a Buborékmesében is, pedig az éppen csak megszülető szappanbuborékok tisztában vannak életük múlékonyságával, mégis a szépre figyelnek, a ragyogásra, az ég végtelen szabadságára, örülnek annak, hogy a világ legszebb kertjében születtek, és hogy pár perces libbenésük során is sikerül több mindent megtudniuk a világról, például, hogy sok-sok rokonuk él még a földön: léggömbök, üveggolyók, karácsonyfadíszek, és tudják azt is, hogy minden élet számít, legyen bármilyen tünékeny, hisz mindegyik egyedi és megismételhetetlen.
Tóth Krisztina meséi valószínűleg betűnként, szavanként hullonghattak a szivárványos égboltról, mely széles és örök, Timkó Bíbor pedig színpompás köntösbe öltöztette őket, varázsosba, melengetőbe – talán így állhatott hát össze ez az ötmesényi kötet, mely az alkotópáros második közös munkája, s remélhetőleg még sok-sok hasonló követi majd.
