Otthonkeresés. Talán ezzel a kifejezéssel lehetne leginkább jellemezni a moldvai csángó származású, másfél évtizede Magyarországon élő Iancu Laura eddigi irodalmi és tudományos ténykedését. Bár lakhelyet váltott, néprajzkutatói tevékenységének fókuszában a moldvai magyarság vallásosságának vizsgálata és identitásának kérdései állnak, ahogyan irodalmi, szerkesztői tevékenysége során is leggyakrabban a hátrahagyott szülőföld jelenik meg „vizsgálatai anyagként”.
Súlyos örökséget cipel a hátán és hord a tekintetében ez a törékeny, halk szavú fiatal nő. Egy hányatott sorsú, lassú elsorvadásra ítélt közösség szellemi, lelki, művészeti és kulturális kincsét igyekszik átmenteni, megörökíteni választott hazájában, hol (versei tanúsága szerint) ő maga is nehezen ver gyökeret, hisz a távlattalanság okán szükségszerűvé váló elköltözést képtelen kiheverni, kétlakisága pedig kettős idegenségérzettel párosul.
A költőnő legújabb, Míg kabátot cserél Isten című verseskönyvében is a fentebb említett alaptémákra építi verseit. Megkísérli meghatározni, esetében az itthon és otthon fogalmához miféle többlettartalmak társulnak, hogy valódi itthonná válhat-e az anyaország, s hogy a hátrahagyott Magyarfalu miképpen értelmezhető örök otthonként. „És miképpen lehet szülőföld, / ha a határa nem a haza?” – veti fel a kérdést, bár válaszokat nehezen talál, hiszen éppen e két végpont között őrlődő, folyton úton levő csellengőként saját identitását is képtelen meghatározni. „Nem vagyok otthon, és nem megyek haza” – mondja, ugyanakkor épp ez az örök másutt levés okán érzett zaklatottság hatja át lényét, gondolkodását. „Néha azt hiszem, / a fák is készülnek egy másik városba, / virágos májusból / sáros, számozott utcába. Idegesen.” – fogalmazza meg egyik versében az útra készülés élményét, mely leküzdhetetlen kényszerként űzi a tudóst az otthon-kutatásra, és készteti a költőt az otthon-ábrázolásra. Hogy legalább részleteiben ragadhassa meg mindazt, amiből táplálkozik, amihez ezernyi láthatatlan szállal kapaszkodik.
Iancu Laura költészete határokon átívelő költészet. Verseiben ezer kilométeres távot jár be, csapong itt és ott között, a Tavasz utcából a Kárpátok gallérjáig, a harminc négyzetméteres pesti lakásból a hátrahagyott kis faluig, a sártengerig, a viskókig tekint, ahol „ahány ajtó, annyi börtön, és ahány fogoly, annyi fájdalom” van, ugyanakkor a szívének kedves emberek, illatok, helyek földje ez, ahol „a nagydiófát markából eteti a nap”. Nyelvezetében is igyekszik megragadni e két közeget: jellegzetes kifejezéseivel, gyönyörű szóképeivel sajátos költői nyelvet alakít ki, melyben üdítő ékességek a szülőföldjéről kimentett szavak.
Az otthonkeresés során talán az Istenbe vetett hit az, ami biztos támpontként, fogózóként szolgál a költő számára, s a Teremtő – hol múzsaként, hol segítőtársként, hol a szenvedő, elesett emberek szimbólumaként – a kötet szinte minden versében megjelenik. Ez a nagybetűs Isten azonban nem megnyugvást, békét hozó, hanem esendő, emberarcú lény, aki magányos, aki szelíd, akit kín gyötör, s akit idelenn hiába várnak, csak a vasárnapok jönnek el helyette, ő maga a „kikövezett sötétségből” tekint le e háborúk dúlta földre, s tehetetlenségében, pótcselekvésként, legfeljebb néha kabátot cserél.
A belé vetett hit azonban erős vára (harmadik hazája) a költőnek, ki megpróbál egyensúlyt teremteni zűrzavaros világában, hogy valahol otthonra leljen benne: „egyre közelebb / vonszolom / otthonról hozott ólom / keresztem, / és többé nem leszek idegen”.
Iancu Laura költői világa nem szívderítő világ. Telve kétséggel, szomorúsággal, háborúval és halállal. Képei szívszorító életképek, sorai olvasószerű szóláncok, versei csendes fohászok, szikár ráolvasások, elszánt perlekedések. Mégis lélekmelengetőként ajánlom őket. Úgy borul minden olvasójára ez a szép és szemérmesen táruló költői világ, akár egy otthon-meleg, kényelmes nagykabát.
