Darvasi László Ez egy ilyen csúcs című kötetében Szív Ernőről, azaz örök társáról, barátjáról, alteregójáról mesél. A nyughatatlan hírlapíróról, aki – bár rengeteget utazik, megfordul például Franciaországban, Flandriában, New Yorkban, Sylt szigetén – legszívesebben a lélek vidékein kalandozik, és olyasféle dolgokról elmélkedik, mint Haza, Élet, Halál, Irodalom, Alkotás, Magány, Szerencse, Gyász; illetőleg azon élethelyzetekről, amelyek során a halandó ember mindezzel szembesül.
Különböző országok, különböző városok, különböző kiskocsmák, különböző utcák lakásai – mind-mind egy-egy tárcahelyszín, ahol Szív Ernő felbukkan egy pohár konyak, egy baráti csevej, egy kellemes pásztoróra erejéig. Apró kis csomópontok ezek a regény terebélyes eseménytérképén, ahogyan az adott helyszíneken megesett dolgok is adalékok a laza szálakkal összekapcsolódó történetmorzsák által épített nagy szerkezethez.
Darvasi, saját elmondása szerint, húsz évig dolgozott a köteten. Ennyi idő kellet ugyanis ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő formát az időközben születő kis tárcák egybeolvasztásához. Különleges, helyenként belelassulós, másutt szaporán lélegző alkotás született, tíz hosszabb-rövidebb egységből, fejezetből, füzetből komponált tárcaregény, amelyben a valóságos utazásokhoz és helyszínekhez kötött füzetek sajátos útleírások, ugyanakkor a lélek és az elme játszóterei is egyben. Belső monológokról, látomásokról, képzelődésekről van szó, amelyek mindig kapcsolatot tartanak a külvilággal.
Legpontosabban talán énregénynek nevezhető, hiszen lényegében egyszereplős könyv; igaz, a külső és belső utazások során a főhős számtalan ismerőssel, baráttal, alkalmi társsal akad össze, de ők a történések szempontjából statiszták, jelzésértékkel vannak jelen ebben a dúsan hömpölygő, líraian gazdag szövegáradatban. Sajátos ellenpontoknak tekinthetők a folyton töprengő, analizáló, emlékező főhőshöz viszonyítva. A társadalmat, azaz azt az embercsoportot jelképezik, amelyhez Szív Ernőnek csak érintőlegesen lehet köze, bár közéjük tartozó, mégis örök kívülálló marad.
Az Ez egy ilyen csúcs a magányosság szavakba rendezése, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy e könyvnek a magány az egyik alaptapasztalata. Annak ellenére, hogy rengeteget utazik a főhős, és új helyszínekkel, új arcokkal ismerkedik meg, ténylegesen egyre magányosabb. Amint kiszakad az otthoni környezetéből, akár valóságosan, akár a képzeletében, egyre elhagyatottabbá, elveszettebbé válik. Felvetődik tehát a kérdés, hogy miért kell egyáltalán útra kelni, hiszen attól, hogy az út során átélt történésekre más szemszögből tekintünk, mint a szokványos hétköznapi eseményekre, jelentőséget tulajdonítunk nekik, különlegesebbnek érezzük, kalandnak tituláljuk őket – eme apró mozzanatok többnyire csak az elme „kiszínező” tevékenysége folytán válnak egyedivé, emlékezetessé, velünk, utazóval pedig mindössze annyi történik, hogy helyet változtattunk a nagy kerek ég alatt.
A felvetett kérdésekre nehezen adhatók válaszok. Hogyan lehetne racionálisan meghatározni például a mindenkori ember ősi és elnyomhatatlan kalandvágyának okát, hogy még azok is sóvárognak valami új, eddig ismeretlen felderítésére, akik ténylegesen aligha tehetik ezt meg, vagy legalábbis nem gyakorta? A zabolátlan lélek szabadulni vágyik, fittyet hányva gazdasági, politikai helyzetre, társadalmi konvenciókra. Hasonlóképpen nehéz megragadni a Szív Ernőt foglalkoztató többi fogalmat, jelenséget is, hiszen a hazához, az élethez, a szerencséhez vagy a halálhoz való viszonyunk annyira szubjektív, hogy a megfogalmazásukhoz sokszor kevésnek bizonyulnak a szavak.
Darvasi László, alias Szív Ernő emlékfoszlányok megragadásával, apró benyomásokat kitárgyalva járja körül az őt foglalkoztató kérdéseket, összemosva múltat, jelent, jövőt, történelmet és képzeletet. Vallomásszerűen beszél hitről és hitetlenségről, az alkotni vágyás szépségeiről és nehézségeiről, kicsi nyereségekről és hatalmas veszteségekről. Egyszóval mindarról, ami egy lélekbugyorba beleférhet. Amiről az ember leginkább önmagával, belső hangon diskurál. Annál is izgalmasabb ez a regénybeli belső beszéd, ha figyelembe vesszük, hogy Darvasi és Szív esetében két alteregó osztozik egy gazdatesten, tehát kettejük nézőpontja, szerzői hangja, emlékei keverednek, eladdig, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, hogy melyiküké melyik.
Az Ez egy ilyen csúcs ravasz tárcagyűjtemény. A játékosan könnyed, elvont, helyenként pergő, majd unalomba menően monoton, „utaztató” történetek leginkább másodfokon hatnak. Gondolataink közé fészkelik magukat, s napokig nyugtalanítanak. Elsősorban analitikus lelkületű olvasóknak és Darvasi-, pontosabban Szív Ernő-rajongóknak ajánlom őket, de akkor sem egy szuszra, hanem apránként, meditatívan olvasgatva.
