Sándor Zoltán Föltámad a szél című novelláskötetében több emberöltőnyi utazásra invitál Máriafalvára: a falu alapításának pillanatától a kétezres évekig terjedő időszak bő évszázadnyi fesztávolságának képzeletbeli bebarangolására csábítja olvasóit. A laza szállal kapcsolódó, végül nagy egésszé – faluhistóriává – összeálló történetek autentikus környezetben játszódnak: a bánáti szikesen, ahol a mostoha környezeti feltételek (a sivár talaj, a csontig koptató szelek) sötét jövőt sejtetnek mind az alapuló település, mind majdani lakosai sorsára vonatkozóan. Szimbólumértékű a kötetnyitó történet templomlegendája, miszerint a telepesek, egyéb épületanyag híján, sárból meg lóganajból tákolták össze első épületeiket, csakhogy a templomukat lápos talajra emelték, s az építményt egy vasárnapi mise alatt elnyelte a föld. A mélyből harangozó, megváltást hiába váró szerencsétlenek drámája ismétlődik majd meg később, ciklikusan, a kétezres évek háborús történéseivel bezárólag, s a két végpont közötti világégések és politikai zűrzavarok tükrében kirajzolódik a helybéli kisemberek tragédiája. A mindenkori kisembereké, akiknek a történelem sodrásában nem egyszerű megtalálniuk a helyüket, és beteljesíteniük saját sorsukat. Mintha az alapítóatyák sorstragédiáját éltetnék generációnként tovább, s élnék át újra meg újra, mindössze a körülmények és a szereplők változnak.
Sándor Zoltán körültekintő aprólékossággal alakította ki a történések helyszínéül szolgáló Máriafalvát, e fiktív, de környezetazonos települést, mely akár egy vérbeli vadnyugati kalandfilm díszlete is lehetne, hisz ahogyan az egyik főszereplő, Körtejóska mondja a kocsmában tanyázó cimboráinak „Nektek azonban arról sincs fogalmatok, hogy Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár. Annyi a különbség, hogy itt ordasok, ott meg prérifarkasok vonyítanak.” A szerző mesterfogása, hogy párhuzamot vont eme két térség között, hiszen a vadnyugati filmek többsége a „lehetőségek földjére” érkezők honalapító viszontagságait, a jobb életbe vetett hit „hegyeket mozgató” erejét örökíti meg – mindez a bánáti szikesre érkezők sorsköreivel vág egybe –, ugyanakkor míg az említett zsánerfilmekben e törekvések zömében sikeres kimenetelűek (otthonra, biztonságra, szabadságra lelnek a szereplők), a máriafalviak esetében a hányattatás, a bezártság, a hamvába holt életlehetőségek, a generációkra átörökített rezervátumlét állandósul, s a szikes soha nem válik ígéretfölddé, boldogságos otthonná.
A Föltámad a szél történetei azonban, a fentebb kifejtettek ellenére, a legkevésbé sem szomorúak. Hogyan is lehetnének azok, hisz vérbő, talpraesett szereplőinek egyetlen fegyvere a humor és a legyinteni tudás. A humor, hogy lélekvidámítóként frissen tartsa a kedélyt, a jó értelembe vett hányavetiség pedig segít tompítani, elviselhetőbbé tenni számukra a megpróbáltatásokat. E szereplők a vajdasági falusi miliőből kilúgozott figurák. Amennyire lokálisak, annyira globálisak. Univerzális voltukat igazolja, hogy mindegyiküket be tudnánk helyettesíteni bármely környékbeli falu lakóinak jellegzetes karaktereibe. Kinek ne lenne ismerős a szoknyapecér plébános, az izgága falusi tanító, a jó szándékú falubolondja, a csavaros észjárású, szókimondó öregember, a nagyszájú szüle vagy a bűbájos vajákosasszony figurája, ahogyan a velük megesett történetek is részei a közkinccsé vált népi folklórnak. Sándor Zoltán azonban nem helytörténeti evidenciákkal operál, hanem megörökíti a közegünkre jellemző viselkedés- és gondolkodásmódot, a falusi legendákat és adomákat, a népi hitvilág jellegzetes elemeit, és oly módon ötvözi őket fikcióval, hogy olvasó legyen a talpán, aki külön tudja választani, mennyi a történetekben a valószerű és mennyi a kitaláció. Mindehhez társul némi misztikum, éppen csak annyira téve meseszerűvé a történeteket, amennyi az élvezeti értékükön javít, de nem lépnek túl a realitás határain.
Kaland, küzdelem, viszontagságos életpályák, izgalmas történelemábrázolás, szarkasztikus humor, számmisztika, pergő cselekményvezetés jellemzi a Föltámad a szél több szálon futó, de rengeteg ponton érintkező írásműveit, melyek minden egyes darabja arra emlékezteti olvasóit, hogy nem filmben és nem regényben élünk, s a valóság cudarabb lehet bármely, fantázia alkotta közegnél. A máriafalviak a bizonyítékai annak, hogy a gyökértelen ember nehezen képes hazára lelni, szabadság pedig éppen annyi adatik meg számára, amennyit képes kiharcolni magának.
