Mesemeditáció. Talán ez a műfajmegjelölés jellemzi leginkább Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című, legújabb könyvét, amely mind tartalmilag, mind nyelvileg, mind képileg lenyűgöző.
Az írás egy ismert keleti meséből született, mely egy lánnyá változó, megmentett darumadárról szól. Szabó T. Anna Kyoko ezt a történetet vette alapul, és alkotta meg az alföldi pusztán játszódó saját meséjét, melyben egy magyar pásztorfiú, Tátos menti meg a biztos fagyhaláltól a csapatától lemaradó, hófehér darumadarat, amely gyönyörű lánnyá változik. Kettejük kapcsolatáról szól a Senki madara. Kettejük kapcsolatáról, meg ennél sokkal-sokkal többről.
A Vadkeletre vetődő távol-keleti szépség, Tori, egy idegen világ képviselője. Hokkaido szigetének hegyeiből érkezett madáralakban a magyar pusztára, a hideg telek, por és sivárság földjére, ahol „fényből van a firmamentum, szabadon suhog a szél, és az ég meg a föld egyforma széles”. Itt bűvöli el Tátosnak, a különleges képességekkel bíró, furulyaszavával gyógyító pásztorfiúnak a trillázása, s levetkezve tollruháját, egy tél erejéig vele marad. Nemcsak egy szerelem kiteljesedése, hanem kultúrák és hitvilágok találkozása az övék, melynek során ötvöződik keleti misztika és magyar mondavilág. A történet alapmotívuma, a darumadár, a japán mitológiában és az ősmagyar hitvilágban, sőt a későbbi, magyar folklórban is megtalálható; a szigetországban a daru a becsület, a hűség és a béke jelképe, égbejáróként a szabadság szimbóluma, a magyar mondavilág és népdalkincs, illetve az irodalmi szemelvények tanúsága szerint pedig a daru szerelmi hírvivő, az örök élet jelképe, a hazaszeretet, a hazához való hűség szimbóluma. Az alapjelentésen túl a Senki madarában a daru metaforává válik: a vágy, az elvágyódás, a nőiség metaforájává; olyan kérdéseket tematizál általa az írásmű, mint a nőiség megélésének lehetőségei, a szerelmi birtoklás és a női szabadság mibenlétének kérdése.
A két főhős – két idegen világ. Találkozásuk a fönt és lent, magasság és mélység, ég és föld ellentétét, pontosabban egymásban való folytatólagosságát, összetartozó voltát szimbolizálja. Különbözőségük ellenére azonban egy közös szenvedély rokonítja e két fiatalt: a művészethez való ősi, elemi kötődésük. Tátos, a tanulatlan pásztorfiú ösztönszerűen éli meg a benne szunnyadó tehetséget: furulyát farag, és a hangszeren keresztül áramoltatja magából az isteni adományhoz hasonlatos zenei tehetséget, eladdig, hogy gyönyörű muzsikája megbűvöli mindazokat, akik hallgatják, s a furulyaszó gyógyító erejével kúrálja ki a hozzá fordulókat. A fiúnak kevés szava van az őt övező világ, a tengernyi félelem és szépség megfogalmazásához, a zene nyelve azonban a segítségére van. A daru képében érkező, majd leánnyá váló Tori pedig az önmagából táplálkozó, a saját húsát-vérét-testét emésztő művész megtestesülése, a tudatos alkotóé, aki önmagát áldozza fel az alkotás során. Révületben festi rizspapírra csodálatos keleti képeit, ecsetként saját hajtincseit használva fel. A fiú a megfigyelésen és utánzáson alapuló művészeti alkotást viszi tökélyre, a lány a magányosan, elvonultan alkotó, saját belső csöndjét és viharait felszínre juttató alkotásét. Kettejük találkozása inspiráló erővel bír, mindketten kiteljesednek saját művészetükben, miközben önnön határaikat feszegetik. A lány a földre szálló, a szabadságáról lemondó, az önmagát ajándékozó princípium, a fiú pedig ellentétpárja: a befogadó, a birtokolni vágyó. Sorsszerű, hogy el kell válniuk, mielőtt kioltanák egymás lobogását.
A Senki madara eme hangsúlyos szimbólumrendszer mellett varázslatos nyelvezetével és meseszerű történetszövésével bűvöli el olvasóját. Mintha végtelenített táncritmusra lüktetnének a sorok, mágikus, dobok ritmizálta meditációvá olvadva össze. A történetben ötvöződik a magyar mesehagyomány és hitvilág a japánnal, a kettő izgalmas szintézisét hozva létre. Tátos az ősmagyar táltos és a kissé bamba, szájtáti, a világra rácsodálkozó ember tulajdonságaival bír, neve is e kettősséghez kapcsolódó szójáték eredménye. „Tátos nem volt együgyű. Csak éppen nem azt nézte és nem azt látta, amit a többiek. A pásztorok jól ismernek mindent maguk körül, ami látható, de tartanak attól, ami láthatatlan: a garabonciástól, a lápi lidérctől és mindenféle kóbor vagy ismeretlen lélektől. Tátos nem félt se a maga, sem pedig a más lelkétől. Ismerte a szellemeket, ahogy az éjjeli állatok szokták, ha a vékonyabb szövetű fényen, mint egy függönyön, át-átpillantanak a másik világba. Ő mégsem volt éjjeljáró, és minden erejével arra figyelt, hogy megértse a nappal teremtményeit.” E különleges fiatalember a kiválasztottakra jellemző képességek birtokosa, a föld mélyébe lát, állatokat bűvöl, ura a haragvó fellegeknek, mégis a föld fia, röghöz-kötöttségében is ki tud teljesedni. Tori, az idegen hegyek leánya és távoli vidékek kecses madara azonban valódi szabad szellem, nem földi, inkább égi teremtmény. „A daru olyan kecses volt, olyan finom, mint akinek egyedül a levegőhöz van köze; a képe visszatükröződött a sima vízen, mintha a víz vissza akarná adni a madár mását az égnek, ahová tartozik” Önkifejezése, magányos, felszabadító tánca is lázadás: a konvenciók ellen, az elvárások ellen, az érzelmi birtoklás rabsága ellen. „Látott már darvakat táncolni, örömükben és bánatukban, szerelmükben vagy izgalmukban, de mindig többen voltak vagy párban, sosem éjszaka és egyedül. Ez a madár azonban magában táncolt: ugrott, forgott, szárnyát tárta, nyakát ingatta, földre hajlott, ég felé nyúlt – egyszerre volt földön járó és égre vágyó, libegő láng és fodrozó víz, e világi test és másvilági lélek.” Kettejük kalandja életvezetési szimbólum: Torinak meg kell tapasztalnia az alászállásból eredő ihletforrást s az önfeladás betegítő hatását, Tátosnak, a birtokolni vágyó, rajongva szeretőnek pedig rá kell jönnie, hogy a másik szabadsága és teremtő ereje az elengedéssel, a szárnyalni hagyással kezdődik.
Szabó T. Anna Kyoko, e szépen csengő keleti ajándéknév birtokosa, a Senki madara című kötetében nemcsak a Japánhoz való vonzódásáról tett tanúbizonyságot, hanem a magyar őstörténet ismeretéről, a magyar nyelvvel való alkotás mesteri készségéről, s féktelen mesélőkedvéről egyaránt. Csodameséjét a hozzá hasonló kaliberű művész, Rofusz Kinga ültette át a képek nyelvére. Közös munkájuk végeredménye – e kötet – csemege szemnek és léleknek egyaránt.
