Potozky László Éles című regényében a korábbi műveiben felütött alaphangot viszi, finomítja tovább. A Nappá lett lámpafény című novelláskötetének „örömnovelláiban” a játékosság és stílbravúr mellett már felfedezhető volt a visszafogott társadalombírálat, amely a Sztrodzsegon című drámájában hangsúlyosabbá vált, jelen regényében pedig kiteljesedik. Az Éles pengeéles bírálat, sőt vádirat a jóléti nyugati társadalom, illetve az azt elérni vágyó kelet-közép-európai társadalmak viszonyrendszerének és jellegzetességeinek vonatkozásában.
Potozky a fájdalom világát vitte regényébe, azt a közeget, amelynek felépítése, berendezése, működése eleve megnyomorított generációkat „termel ki”, amelyek képtelenek változtatni környezetükön, így értelemszerűen saját sorsuk is ennek függvényében alakul, azaz milliónyi élet sodródik egymás mellett, részint céltalanul, részint reménytelenül. Mindannyiunk számára ismerősen.
Az Éles háttérábrázolása annyira alapos és valósághű, hogy az alaptörténettel, amely beléágyazódik, jól működő, minden részében megtervezett és kidolgozott regényvilágot eredményez. Főhőse egy kisvárosi, visszafogott, ámde lobbanékony fiú, aki az olvasó szeme láttára érik gimnazistává, majd egyetemistává, s a felnőtté válás folyamán megindul egy olyan lejtőn, amely a züllés, az alkohol, a drogok és a bűnözés különböző szintjein vezet lejtmenetben, s a végpontja olyasféle mélység, amelyből már szinte lehetetlen a visszatérés. Az átmeneti diákszerelmek múltával „felnőttes párkapcsolatba” már egyetemistaként a szintén egyetemista Katjéval kerül, aki tanulmányainak finanszírozásához prostitúcióból szerzi meg a pénzt, majd ezt a „kereseti lehetőséget” olyképpen fejlesztik tovább immár nemcsak szerelmespárként, hanem bűntársakként, hogy a kuncsaftokat kizsebelik, s az így megszerzett összegből futja kényelmes lakásra, duhajkodásra, könnyelmű életre mindkettejük számára. A könnyen szerzett pénz azonban nem hoz megkönnyebbülést, hisz az anyagi javak nem orvosolhatják a lelki ferdüléseket, amelyekkel felmenők és utódok egyaránt meg kell, hogy küzdjenek, s a fiatalok tragédiája, hogy az idősebb generációktól nem kaphatnak jól hasznosítható életvezetési mintát, az elidegenedés, az önzés, a kiszolgáltatottság és a bezártságból eredő fóbia meghatározza mindannyijuk sorsát, építi korlátaikat.
A regény erőssége azonban nem az alaptörténet eredetisége – hisz a nevelődési- és kamaszregények, tágabb értelemben a farmernadrágos próza sajátja, hogy lírai és spontán stílusa révén lázad a lelki sivárság és a fogyasztói társadalom konformista szemlélete ellen, tematikájában pedig körüljárja az adott korosztályt leginkább érintő és foglalkoztató jelenségeket, úgymint a szexualitáshoz, a bűnhöz, a tudatmódosító szerekhez való viszonyulást –, hanem annak a miliőnek az ábrázolása, amelyben az erkölcsi értékek újraértelmezése, hadd ne mondjam: értékvesztés jellemző, s amelyben e két fiatal lázadó magatartása belesimul a társadalmi erodálódás folyamatába. Ebben a regényben mindenki magányos, mindenki beteg. Magányossá és beteggé teszi őket a rendszer, melyben a polgárok zöme természetesnek veszi az erőszakot, az erőfölénnyel, a munkahelyi pozícióval, a hatalommal való visszaélést, a fogyasztói társadalom visszásságait. Az egyetemi tanárok megvesztegethetők, a rendőrség korrupt, a gazdasági élet meghatározó figurái erkölcstelenek és kapzsik, egy „maffiás kapcsolat” életmentő lehet akár a törvény embereivel szemben is, a kisember legnagyobb szégyene pedig, ha nem tudja jól megpakolni egy bevásárlóközpontban a kosarát. A helyzetet csak tetézi a lassan gyűrűző gazdasági válság, melyben azáltal, hogy egzisztenciák, óriási vagyonok semmisülnek meg szinte egy pillanat alatt, nyilvánvalóvá válik: a nyugati, (karvaly)kapitalizmusra épülő jóléti rendszer is illékony álomkép, a reklámok, a világháló, a médiumok sugározta csilivili világkép pedig talmi, lényegében elérhetetlen. Legjellemzőbb életérzéssé válik hát az akolmagány, melyből a kijutni képtelenek csak sóvároghatnak a vágyott, szebb élet felé, akár „fénytelen szemű, bánatos szamarak a szögesdrót mögött”. Kitörési lehetőség kevés akad: az emigráció, a tudatmódosító szerek kínálta átmeneti eltávolodás, a fizikai önmegsemmisítés, az önfeladással végződő beletörődés, vagy a főhős által alkalmazott módszer: az önmagunknak való fizikai fájdalom okozása, mint hatásos búfelejtő. Ez utóbbi akár megoldás is lehetne a regényben megfogalmazott létélményre, a globális kiábrándultságra és depresszióra, hisz miként a főhős fogalmaz: „…sokkal jobb lenne minden, ha lenne a világnak combja, esetleg alkarja, hozzá meg egy böhöm nagy körömolló, amivel lehetne karcolgatni, hadd sajogjon. Mert ha már ilyen jól el van látva fájdalommal, igazán húzhatna valami hasznot belőle a világ. Például lenyugodhatna kicsit. Elkábulhatna és felejthetne. Vagy akár meg is halhatna, igazán ráfér.”
Potozky László Éles című regénye sűrű, letisztult nyelvezetű, vegytiszta underground próza, pergő és sodró, témafelvetése miatt pedig fokozottan aktuális, ugyanis olyan régiószintű, kontinensszintű társadalmi jelenségekre reflektál, amelyek nemcsak egyének, hanem generációk lelki-szellemi problémáit okozzák, s amelyek megoldásához globálisan ható változásokra van szükség.
