Kinek ne lenne ismerős a folyton történeteket mesélő egyén figurája, hisz vélhetően mindnyájunknak van olyan rokona, szomszédja, ismerőse, aki ki nem fogy a szóból, a régi időkről, gyerekkori csínyekről, háborús eseményekről, katonakori adomákról mesél. Az a közös ezekben a történetekben, hogy minden egyes elmeséléssel módosulnak, színesednek, bonyolódnak, s talán az elbeszélő pillanatnyi hangulata, vagy a múltat szépítő emlékezet játékossága folytán állandóan megújulnak, aktualizálódnak. Nem ritka az sem, hogy bizonyos mozzanatok, mintegy vándormotívumokként, különböző személyek elbeszéléseiben is előfordulnak, így eshet meg, hogy a nagyapa, a szomszédbácsi és a messzisógor is ugyanazon kalamajkába keveredett az orosz fogságban, csak ki-ki másként színezi ki, formálja maga alakjára az eseményeket. Azon túl, hogy megmosolyogtató dolog ismétlődéseket hallgatni a lelkes történetmesélők tolmácsolásában, érdemes megjegyezni e variánsokat, hiszen ahogyan a népmesék áthagyományozódó motívumai, úgy ezek is az adott társadalomról, annak világképéről, hiedelemvilágáról, történelmi eseményeiről vallanak, meghatározva egy közösség, tágabb értelemben egy régió szellemi, kulturális profilját.
Vincze Ferenc Desertum című novelláskötetében efféle történeteket rögzít. Írásainak földrajzi határai talán Erdély területére tehetők, bár nem hangzik el egyetlen novellában sem, mégis sejthető, hogy a hegyekkel és völgyekkel tarkított terület, végtelen erdeivel, havasaival, soknemzetiségű lakosságával a szerző szülőföldje, Erdély, ahonnan csak alkalmanként esik egy-egy kikacsintás: Ausztria, Lyon, vagy meg nem nevezett, három határral arrébb található ország felé, de ezek a távlatok már az unokák és a jelen távlatai; a múlt, a történetek és a haza őrzői – a mindenkori nagyapák – a Kárpátok ölelésében mozogtak-mozognak, s meséikbe is e terület foglaltatik. A Desertumba került kilenc novella egy-egy ilyen nagyapai figurát és az általa előadott, illetve a hozzá köthető történetet örökíti meg. Vincze azonban véletlenül sem szociográfiai céllal alkotta meg írásait, az önmagukban is kerek egészet képező, ugyanakkor tucatnyi, finom szállal kapcsolódó novellák szépirodalmi remekművek, az ábrázolt közegnek olyan mesteri megjelenítései, melyek úgy mentenek át tájra jellemző viseletet, gondolkodásmódot, embertípusokat és nyelvi leleményeket, hogy ez az „adalék” nem terheli az alaptörténetet, sőt, gazdagítja azt. Úgy kerül leírásra a hegyen lakó csobánok, a medvetáncoltatók, a lókupecek, a vásárosok, a katonák és a kisparasztok élete, vagy akár a hányatott asszonysorsok, hogy a szerző érzékelteti: annyiféle nézőpont, történelem és múlt létezik, ahány elbeszélő és hallgató van, s hogy egy esemény: legyen az a „második nagy verekedés” azaz a második világháború, az orosz hadifogság, Erdély elcsatolása, a holokauszt, a kommunizmus térhódítása, a besúgódossziék utáni nyomozások vagy az egyre kifejezettebb elvándorlási hullám – nemzetiségenként, koronként és korosztályonként másképp értelmezhető. Vincze Ferenc azáltal, hogy novellái számtalan ponton érintkeznek, kiegészítik vagy felülírják egymást, s hogy az elbeszélőik magyarok, románok, szászok, cigányok vagy örmények vegyesen, többféle nézőpontot egyeztetve, s többféle történetvariánst létrehozva megalkot egy hitelesnek tűnő Erdély-képet, ugyanakkor sugallja is, hogy ez egy „folyamatosan változó illúzió arról, amit éppen látni szeretnénk benne”. A történeteket formáló én-elbeszélők pedig a külső szemlélők, az utódok szemszögéből közelítenek ezekhez az „identitás-alakító magán- és csoportmítoszokhoz”, ugyanis a leszármazottak legtöbb esetben képtelenek a felmenőikkel érdemi kommunikációra, kizárólag a történeteik és az emlékeik révén közelíthetnek hozzájuk, s csak ezek továbbadásával fogadhatják be, örökíthetik át hagyományaikat. Történetekben pedig nincs hiány. Vincze Ferenc széles mesélőkedve parttalanságáról vall, hogy egy-egy megkezdett elbeszélésének varratai alól számtalan bogozódó novellaszál fakad, amelyek oldalakkal odébb megbúvó fragmentumokat és novellahősöket kötnek össze, akik mellékszereplőből bármikor elbeszélővé válhatnak, és fordítva, s az eseményforgácsokat fontos ügyekké kerekítik. Az olvasó csak a kötet végén jön rá, hogy a számtalan átfedés és egybecsúszás nem egy bonyolult szerkezeti konstrukció része, hanem arra utal, hogy mesélő és hallgató is ugyanazon történet részese, mindkét fél részt vesz annak alakításában, s egy ponton túl már nem is lényeges, ki az előadó s ki a hallgató, hisz történeteink esetlegesek, hol ezért, hol azért emeljük ki, adjuk tovább őket, létrehozva belőlük egy saját elbeszélést, ami alapján meghatározhatjuk magunkat. Önmagunkról vallanak tehát elsősorban.
Vincze Ferenc Desertuma sajátos fénykép-, irat- és történetgyűjtemény, melyben a szövegszerűen megjelenő fényképek és írásos dokumentumok kifejezett cselekményszervező erővel bírnak, ahogyan a novellákba emelt intertextusok is. Ezek a „vendégelemek” szervesen beépülnek a szövegtestbe, biztosítva az írások sokrétűségét. A kötet novelláiban az elvágyódás, valamint a hagyományok és emlékek röghöz kötő ellentéte fogalmazódik meg leghangsúlyosabban. E két életérzés közül a távozásra késztető a „rombolóbb” egy közösség szempontjából, hiszen a fizikai és lelki eltávolodás következtében hátramaradt dezertum kialakulása egyfajta szellemi magányt, sivárságot eredményezve teszi lehetetlenné az ősök jussának tovább éltetését.
