Az ember a struktúrák biztonságába menekül. A cikázó gondolatokat, az áramló érzelmeket, a képlékeny emlékeket igyekszik formába önteni, megszilárdítani, majd a mesterségesen létrehozott, vagyis a semmiből, sok és sokféle apró semmis dologból megteremtett, kimerevített valamit szereti kirakni a polcra. „Ez is megvolna és egész szépen sikeredett” – mondja ekkor (nyilván a hetedik napon) az ember, és megnyugodva végigdől a szófán.
Van az úgy, hogy a struktúrateremtés nem sikerül. „A picsába, pardon, ezer kartács!” – kiált fel ilyenkor indulatosan – majd önmagát némileg korrigálva – az ember, és próbálkozik tovább – vagy végleg föladja. Vagy-vagy. Bizonyos esetekben mindkét lehetőséget megbánhatja. Ám ha egyiket sem, jobb híján megbánja azt, hogy Kierkegaard-t olvasott.
Barlog Károly Maxim című, rövidprózákat tartalmazó kötetének szervezőelvét kerestük, pontosabban, mint szuverén értelmező, meg akartuk teremteni – hogy e szösszenetünk, szöszmötölésünk vérbeli recenzióvá nője ki magát – de nem jártunk sikerrel. De azért sikertelenséggel se jártunk – ha megengednek ennyi szerénytelenséget szerénységünktől.
A Maxim tipikus első kötet – és ezen kéretik nem megsértődni, kedves szerző, mert dicséretnek szántuk (nota bene: a Kovács Isten szerelmére, mióta érdekel bennünket a szerző reakciója?!). Mondjuk, konkrétan (vagy konkréten) szervezőelv legfeljebb az igényes nyelvezet lehetne, de ez, da prostite (már elnézést), kevés. Beszélhetünk líraiságról, filozofikus eszmefuttatásokról, vallomásosságról, anekdotázásról, profán szakralitásról, posztmodern iróniáról és öniróniáról, szavakkal történő játékról, intertextualitásról, olyan szövegszervező elemekről, amelyek egy tipikus, rendes első kötetben még nem érnek szervezőelvvé, nem képviselnek markáns stílusjegyet, inkább csak rapszodikusan tünedeznek fel, hol egymagukban, hol párban, illetve különböző kombinációkban, de mindvégig éberen tartva az olvasó figyelmét.
Négy fejezetre tagolódik a Barlog-kötet. Mind a négynek ezúton és önkényesen kijelöljük magyar irodalmi előképát, egyrészt, hogy megkönnyítsük önnön dolgunkat, és ne kelljen túlmagyaráznunk a fejezetek (állítólagos) főbb jellemvonásait, másrészt, hogy megkönnyítsük a (művelt) olvasó dolgát is, akinek elég csak fölidéznie halványuló emlékezetében a szóban forgó műveket, és máris képben lesz. Nem sülhet ki ebből sem nagyobb hamisság, mintha (félre)értelmező mondatokkal próbálnánk beszélni e fejezetek mibenlétéről. Tehát:
1. A Maxim, avagy egy pojáta vallomásai olyan, mint Kosztolányi Dezső Esti Kornélja; ez a Maxim nevű hős mindenképpen malteregó*-gyanús
2. A Kártyanovellák olyan, mint Esterházy Péter Harmonia caelestise; rövid történetek felmenőkről – miért, maguk mire gondolnának, ha nem a HC-re?
3. A Kovács Istenke álmodik olyan, mint Háy János Istenekje; prózákat versekhez hasonlítani felettébb problematikus, tudjuk, de…
4. A „Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren” olyan, mint Végel László Egy makró emlékirataija; a fejezetcímként szolgáló Domonkos-sor ellenére állítjuk ezt, sőt, a szerző se tagadhatja le (persze, letagadhatja, de nem tagadja, sőt!)
5. Ez a recenzió pedig olyan, mint Barlog Károly Maximja; vagy nem olyan. De nagyon igyekezett.
(A recenzens nem vállal felelősséget esetlegesen előforduló téves ítéleteiért, elnagyolt megállapításaiért. A kurzívval szedett részek nem feltétlenül Barlog Károly-idézetek.)
* A szót Garaczi Lászlótól loptam
