A zentai zEtna Kiadó abban különbözik a legmarkánsabban a többi vajdasági (sőt, magyarországi) könyvkiadótól, hogy nagy figyelmet fordít szerzőinek aktivizálására és „összeboronálására”. A szerkesztő földobja a labdát és játékra hívja az íróembereket: hol azt kell megírniuk, mit látnak a szobájuk ablakából, hol egy József Attila-verset kell befejezniük, „túlírniuk”, hol egy talányos képeslap mögé kell történetet képzelniük. Az így születő szövegek aztán bekerülnek a zEtna „éghetetlen könyvtárába” (vagyis bárki elolvashatja azokat a zetna.org irodalmi portálon), az igazán jól sikerült darabok és sorozatok viszont „tűzérzékeny” formában, kötetként is napvilágot látnak.
A Figurák után kutat a zEtna legrégibb sorozatának anyagából válogat. A 2001-ben útjára indított Makropolisz-sorozat keretében magyar és szerb nyelven alkotó írók irodalmi négy- és hatkezeseket hoznak létre. Az egyik elkezdi a történetet, a másik pedig ott folytatja, ahol az egyik félbehagyta – vagy nem. Utána még kétszer-háromszor oda-vissza adogatják a labdát egymásnak, hogy a végén egy egységes elbeszélés kerekedjen ki – vagy nem. Az alkotói szabadság ugyanis nem tűri a külső korlátokat, a játékszabályokat is inkább áthágni szereti – még akkor is, ha nincsenek.
A jelen kötet, amely párhuzamosan szerbül is megjelent U potrazi za figurama címen, három szövegegységet tartalmaz: Beszédes István és David Albahari, valamint Mihályi Czobor (Fekete J. József) és Boško Krstić négykezesét, továbbá Draginja Ramadanski, Sibelan Forrester és Rajsli Emese hatkezesét.
„Szövegegységet” írtunk, még ha a három – talán pontosabb így: – szövegegyüttes nem is áll össze egységes egésszé. A befogadó számára mégis élvezetes kaland lehet olvasásuk, hiszen nem elsősorban a megértésről, esztétikai élményről, esetleg katarzis megéléséről szól, sokkal inkább az írói attitűdök és stílusok összecsiszolási vagy szétválási folyamatának, a felelgetések, a feleselések vagy éppen az ignorálás mozgatórugóinak feltárásáról.
Beszédes és Albahari Téli kikötő című prózája mindvégig ugyanazt a történetet görgeti. A megkezdett sztori folytatására való törekvés náluk a legkifejezettebb. Úgy is mondhatnánk, hogy a két író udvariasan idomult egymáshoz, igyekezett stílusban is összecsiszolódni, egymásra hangolódni. A labdát pedig úgy adogatták egymásnak, hogy közben kíváncsian figyelték, el tudja-e azt kapni a másik, és vajon merre ível a pályája, mielőtt visszaröpülne.
Czobor és Krstić szövegei szinte csak az egyes motívumok szintjén folytatnak párbeszédet. Maradván a labdás hasonlatnál, nagyjából a következő történik: Czobor a jól megkoreografált dekázást követően lepasszolja a labdát Krstićnek, mire ő előkapja saját labdáját és azzal folytatja – egyedül. Innentől kezdve párhuzamosan játszanak, ki-ki a maga térfelén dekázgat. Igaz, mindketten labdával játszanak.
A hölgyek hatkezese kétféleképpen is olvasható. Klasszikus módon, ahogy az egyes szerzők szövegrészei követik egymást, és betűrendbe szedve, amennyiben az egyes bekezdéseket szócikkekként olvassuk (formailag adja magát ez az olvasat is). Ramadanski és Forrester – kisebb-nagyobb időbeli és térbeli kitérőkkel ugyan, de – egyazon történetet mesélik, míg a Rajsli-szöveg a szláv vonal révén és hangulatilag épül be a szövegegyüttesbe.
Akinek a Figurák után kutat című kötettel szemben komoly esztétikai elvárásai vannak, az csalódni fog. Aki viszont képes átadni magát a szöveggel való játék örömét, az élvezni fogja az olvasást is.
