„Már akkor is egészen bizonytalan voltam abban, hogy tulajdonképpen milyen film is lehet/lehetne ez. Nem magamról... Nem, de magamból. Amit ki tudtam hozni. Azt gyömöszöltem bele ebbe a filmbe...
Ez a film kicsit olyan lett, mint amilyen én is vagyok. Kicsit szétszórt, olykor pátoszra, a patetikára is fogékony, no és persze csapongó. Felületes is olykor... Ha valamihez hasonlítani kellene, talán azt mondhatnám, hogy egészen, de tényleg teljesen olyan, mintha... Tudod – már elnézést a megszólításért és a bizalmaskodásért, de tudod –, manapság most már ezekkel a digitális fényképezőgépekkel mindenki rögzíthet mozgóképet is. És pont olyan ez a film, mintha valaki állandóan magánál hordta volna a fényképezőgépét, esetleg, amikor otthon felejtette, a mobiltelefonjával is rögzített hozzá részleteket... És minden komolyabb tervezgetés, forgatókönyv, dialógusok nélkül... Egyszerűen csak kitette a fényképezőgépet – mozgóképfelvételre állítva – a villamos ablakába, amikor reggel munkával igyekezett, estefelé pedig munkahelyéről hazafelé zötykölődött... Vagy – a statikus képeket halmozva – csak beindította a felvételt, és letette a nappali szobában az asztalra.”
Ez az ajánló szerepel Szabó Palócz Attila Békegyakorlatok című novelláskötetének hátlapján. A könyv a Napkút kiadónál jelent meg folyó évben. Az ajánló sok mindent elárul a novellák milyenségéről, arról, hogy a szövegek szinte mindegyike naplószerűen vázolja az író, családja, környezete mindennapjait, nem árulkodik viszont arról, hogy a novellák között megbújnak olyanok is, amelyekről az olvasónak a klasszikus értelemben vett novella jut az eszébe.
A kötet három részre oszlik: a Kivesző holdfényben, a Találkozások a C szektorban és a Mirjana, a gonosz déli boszorkány címűekre. Az elmondott történetek azonban összefonódnak egymással, vannak visszatérő témák és gondolatok, amelyeket a szerző fontosnak tart újra és újra kiemelni: például a Pepsi Sziget, mert akkor még úgy hívták a Sziget Fesztivált, vagy a Koszovóban töltött időszak, akárcsak a NATO-bombázások ideje.
A kötet első, A szemközti oldalon című novellája a költözésről, otthontalanságról szól, következnek a 90-es évek emlékei: „Az elmúlt tíz esztendő... Az egymást érő, egymás sarkába lépő háborúk. Mert egymás kezébe adták itt a kilincset a háborúk... Még csak előszobáztatnunk sem sikerült őket.”
A kötet egyik leghatásosabb része számomra ez az idézet.
A kötet második részében gyermekkori, fiatalkori emlékek tolulnak fel a szerzőben. Vadcseresznye gyümölcstea című írásában is a jelenből tér vissza a múltba, emlékeit rendezgeti, a későbbi történetekben ismét visszatér a költözés kérdése. A novellák egy része a szerző családjának, feleségének, a katonaságból írt levelezését is tartalmazza. Ezek a levelek húsba vágóan az életről szólnak. A második rész egyik legérdekesebb része számomra a Tájtalan című verses novella, amelyben ismét a koszovói emlékek kerülnek felszínre.
Ahogyan azonban a szerző is mondja ajánlásában, a kötet egyes részei konfúzusak, ugyanakkor más részek viszont összefüggőek, líraiak, filozofikus gondolatok fogalmazódnak meg bennük. Ilyen tekintetben azt is mondhatnánk, hogy a mű éppen olyan, akár az élet.
A novelláskötet képet ad az író elmúlt húsz évéről, a nehézségekről, az itthon és otthon kérdését feszegeti, azonban csak az itthoni emlékek kerülnek előtérbe. A Magyarországon töltött évekre csak egy-két utalásból jön rá az olvasó, a történetek mind Újvidéken, Zentán, Szabadkán játszódnak. A helyi utalások, a szerb szövegrészletek, valamint a belpolitikai utalások (Mirjana, a gonosz déli boszorkány – Slobodan Milošević felesége) miatt talán a vajdasági olvasóknak élvezetesebb lehet a kötet, de nem feltétlenül. Erről talán egy nem vajdasági olvasó tudna nyilatkozni. A könyvet érdemes kézbe venniük mindazoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan zajlott egy magyar család élete a 90-es években, milyen dilemmákkal küzdöttek, és nem idegenkednek attól sem, hogy szembesüljenek a múlttal.
„Árnyékot vet ránk a múlt. És amikor éppen azt hinnénk, hogy kifelé lépünk az árnyak alól, újabb árnyék tornyosul fölénk, és fojtja belénk, amit elmondani nem adatott, nem adatik meg, mert tapasztalatlan gyerkőcöknek könyvelnek el bennünket az öregeink, akik különféle jogos és jogtalan sérelmeik dédelgetése közben megfeledkeztek arról, hogy felnőttünk, önálló véleményünk van a világról, múltjuk nem érdekel bennünket, mert nem vállaljuk tovább a terheiket, mert a saját terheink alatt görnyedünk és nem vagyunk rájuk szorulva akkor, amikor meg akarjuk mutatni, mire vagyunk képesek.”
